Nagy a csönd.
Furcsán kóvályog a fejem és zavarosakat álmodok. Lázálmok, látszik a szélükön fodrozódó szürkeségen, de különben élesek és fájdalmasak, mint a késszúrás, a színek homlokon döfnek, kérlelhetetlenül.
A Mesélő csak csöndesen sikít. Gyenge vagyok és néha egészen közelről érzem, átfurakszik a csontjaimon, ezerszínű szemei kegyetlenek, ahogy a szemöldökömre huppan és csapzott hajammal babrál. És kacag. Azt is halkan. Arca egy ártatlan gyermeké, sápadt, áttetsző, megpillantom a szemem sarkából, de elsuhan, kóválygó fejem nem tudja követni fürgeségét.
Csak fekszem, nem csinálok semmi mást. Olvasok. Könyvlapok surrognak, elfáradok, alszom egy keveset, újra és újra ellenőrzöm, nem üzent-e, nem keresett-e senki, majd visszadőlök és a zöld szegélyű mennyezetet bámulom órákon át.
Ő ilyenkor a legelevenebb. Szinte látható. Átfúrja a valóság pókhálóit és táncol a porszemekkel, bágyadt mosolyra húzza a szám sarkait és az orromra ül.
Fantáziálok megint. Talán a láz. A csönd. A konyhából jövő illatok. A kert szaga, ami hol meleg, hol hideg, föld- és fűszagú, menta- és kutyaszőrszagú meg orgonaszagú és füstszagú, ami a hajamba issza magát, és nyüzsgésszagú, ami furcsa, hiszen nagy a csönd.
A Mesélő kinevet. Látom a sápadtkék ajkain ingó mosolyt, s apró gyöngyfogait, aztán elkopik és visszasurran, valahova mélyre, egy pókhálókkal és poros, rég elfeledett emlékekkel teli dobozokkal telezsúfolt zugba, ahol várja egy ágy és egy égő gyertya. Álmos. A bőröm forró, kinyújtom a kezem és mellényúlok a pohárnak, tapogatózom. Hűvös az üveg, olyan jó...
Én is álmos vagyok. Szavakkal kergetőzöm, míg elszunnyadok, minden szó más és más színű, mint a Mesélő szemének szálkái, elzsongítanak lassan, egy régi pokróc köré csavarodom, és.................
Az Elveszett Világok Meséi
"A Mesélő egy világot köpött az univerzumba és életet sikoltott belé. Fényeset és árnyékosat. Jót is, meg rosszat. Meséket teremtett és felkacagta őket az égnek. És az ég visszakacagott rá."
2012. április 29., vasárnap
2012. április 17., kedd
Tizenötödik Történet - Skizoid agymenés
Sötétedik.
Felkapcsolom az asztali lámpát, összegyűrt papírokra esik a fénye, legutóbbi próbálkozásaim halál-szaga, tintafoltok csillognak gúnyosan.
Esőcseppek kopognak a borostyán levelein. Zöld levelek, sárga szegélyű virágok, az ég fodros, szürke szoknyát öltött, mögé rejtve a napot. Kéken csillog a szeme a molyrágta réseken.
Különös napok, különös idők. A csönd halkan pendülő, fényes csillanásokat köpköd, léptek koppannak a padlón, senki-léptek, békések, otthonosak, mégis rémisztők.
Bekapcsolom a rádiót.
Nevetés. Édességtől csöpögő reklámok. Zene, vagy legalábbis hasonló. Kitépem a dugót a falból. Reszket a kezem.
A Mesélő aggódva tekergőzik elő csont-hús testem mélyéről és a szemem peremére ül.
"Jól vagy?" - kérdi halkan, mire nevetek. Az ablakban megpillantom a tükörképem, sápadt arcomon furcsa grimaszba torzult vonások kuszasága, hajtincsek tapadnak közéjük. A levegő széttöredezik és önmaga köré fordul, összezuhannak a szilánkok. Átcsúszom. Érzem, ahogy a Mesélő felsóhajt, és a végtagjaimba simul, ujjaimmal a hajamba túr és felnevet, idegenül. Létezésem furcsa árnyalata. Mélységemből kiszakadt emlék.
Szinte öntudatlanul lépek ki az ajtón. Félhomály ömlik át rajtam. Élesen vibráló kontúrok. Tompa színek.
Most van időm gondolkodni. A fű nedves meztelen talpam alatt, vállaimon hideg víz csurog, arcomat megsimogatja a szél. Esőszag van, föld, zsenge fű és ázott virágok nehéz illata. Megkapaszkodom egy ágban, tenyerem alatt érzem az erek lassú lüktetését, a sokszínű nedvek áramlása visszhangot ver a testemen. Fölfelé zuhanok és háttal esem az égre, szilánkokra törik a kék bura, mögötte megpillantom az arcomat, torz mosoly, szivárványló pára a bőrömön.
A Mesélő visszahúzódik.
Elmúlt. Felnézek a szürke égre és összerázkódom. Az Öregtemető jut eszembe. Alig emlékszem a kifelé vezető útra. Ketten fogtak karon, és rángattak vissza, erőnek erejével
Kettős látás. Görbe tükör. A csillagok visszhangja egy üveggolyóban. Az Ige, csomóba gyűrve. Megszaggatott könyvlapok.
Ő a Mesélő.
Ki tudja, honnan jött, és meddig marad? Meddig vezeti ujjaimat a papíron és meddig suttog idegen titkokat a fülembe, húsom és izmaim mélyéről előkígyózva, lassan, mint egy árnyék?
Pókhálókat sző a csontjaimra és néha nevet, édesen, mint egy kisgyerek. Néha sír, olyan könnyeket, amiket nem értek, testek pusztulását és égő porhalmokat.
A szívemre szorítom a kezem és hallgatom egyenletes szuszogását. A ruhám teljesen átázott, nedves tincsek tapadnak az arcomra.
Hidegek.
Valóságosak.
2012. március 21., szerda
Tizennegyedik Történet - Egyszer volt, hol nem volt
Elvették!
Üvöltött. Kétszer. Háromszor. Ezerszer. Sav marta az ereit, hideg körmök tépték a bőrét, fájdalom szaggatta a szívét, újra, újra és újra.
Elvették!!
Valahol egy mély, belső zugban, rettegve, csupaszon nem hitte el, hogy az iszonyat tőle származik.
Szakadó hús. Fémen sikoltó fém.
El...vették!!!
Emlékezett rá. A bőre érintésére. Az illatára. A szemei zöldjére. A nevetésére. Emlékezett az ujjai formájára, a dereka ívére, a szavaira, a hangja dallamára.
Szapora lihegés. A falakon hosszú, vörös csíkok. Egy test a sarokban.
Érezte a csöndet. A csöndet az akarat helyén. És a fájdalmat, amit az égő bőr és az emlékek üvegszilánkjai téptek belé.
Emlékek.
Szélben ringó ágak, hullámzó fű, kék víz. Fehér szoknyaszegély a parton, esőcseppek a hosszú, barna fonatokon. Nedves pillák. Gyémántkövek.
A világ szétfolyt és görcsös, olvadt csomókba tekeredett össze, betört körmei között szivárgott a vér.
Csend volt.
Nem hasonlított a régi napok fél-boldogságba simuló, keserédes csöndjeihez.
Ez kegyetlen volt.
Mindennél kegyetlenebb.
Mindent elvettek. Mindent, de mindent.
Üvöltött. Kétszer. Háromszor. Ezerszer. Sav marta az ereit, hideg körmök tépték a bőrét, fájdalom szaggatta a szívét, újra, újra és újra.
Elvették!!
Valahol egy mély, belső zugban, rettegve, csupaszon nem hitte el, hogy az iszonyat tőle származik.
Szakadó hús. Fémen sikoltó fém.
El...vették!!!
Emlékezett rá. A bőre érintésére. Az illatára. A szemei zöldjére. A nevetésére. Emlékezett az ujjai formájára, a dereka ívére, a szavaira, a hangja dallamára.
Szapora lihegés. A falakon hosszú, vörös csíkok. Egy test a sarokban.
Érezte a csöndet. A csöndet az akarat helyén. És a fájdalmat, amit az égő bőr és az emlékek üvegszilánkjai téptek belé.
Emlékek.
Szélben ringó ágak, hullámzó fű, kék víz. Fehér szoknyaszegély a parton, esőcseppek a hosszú, barna fonatokon. Nedves pillák. Gyémántkövek.
A világ szétfolyt és görcsös, olvadt csomókba tekeredett össze, betört körmei között szivárgott a vér.
Csend volt.
Nem hasonlított a régi napok fél-boldogságba simuló, keserédes csöndjeihez.
Ez kegyetlen volt.
Mindennél kegyetlenebb.
Mindent elvettek. Mindent, de mindent.
2012. március 4., vasárnap
Tizenharmadik Történet - Mese egy fiúról
A fiúnak zöld szemei voltak és barna haja. Szeretett a földön ülni és olvasni és szerette a zenét. Szeretett a levegőbe bámulni, felhőket vagy csillagokat keresve.
De legfőképpen egy lányt szeretett.
A lány hasonlított hozzá. Neki is számtalan álarca volt egy titkos szobában és számtalan doboza, amikben csöppet sem szép dolgok rejtőztek. És az ál-arcok alatt ő is hasonlóképpen magányos és szeretetre éhes volt, mint a fiú.
Halványszürke, esős délután volt akkor, amikor a Meséjük elkezdődött egy különös lény asztrálteste mélyén. A Mesélő egy furcsa lányban lakott, aki tündéreket nevelt a hátsó kertben és ibolyából fűzött nyakláncot viselt. Barátok voltak, a fiú, a lány és az asztrállény.
Különös mese szövődött a két ember köré. Titkokkal és bánatokkal át-és átfont, félelemmel és szeretettel terhes, szövevényes történet. A fiúnak fájt a lány és a lánynak fájt a fiú, elszakadni mégsem tudtak egymástól. Szerették egymást, félig öntudatlanul, és éhesen és ártatlanul. És minél inkább egymásba kapaszkodtak, annál magányosabbak és szeretetre éhesebbek lettek.
A Mesélő nagyon elszomorodott, amikor látta a barátai fájdalmát, ezért rávette a lányt, akinek a testében lakott, hogy tegyen valamit. Csillagporból és sűrű, fekete fölből, ibolyából és halvány illatú százszorszépekből szivárványszínű labdát bűbájoltak, majd kettéosztották, és egyet-egyet titokban a fiú és a lány bőre alá rejtettek.
Már csak várniuk kellett egy keveset.
De legfőképpen egy lányt szeretett.
A lány hasonlított hozzá. Neki is számtalan álarca volt egy titkos szobában és számtalan doboza, amikben csöppet sem szép dolgok rejtőztek. És az ál-arcok alatt ő is hasonlóképpen magányos és szeretetre éhes volt, mint a fiú.
Halványszürke, esős délután volt akkor, amikor a Meséjük elkezdődött egy különös lény asztrálteste mélyén. A Mesélő egy furcsa lányban lakott, aki tündéreket nevelt a hátsó kertben és ibolyából fűzött nyakláncot viselt. Barátok voltak, a fiú, a lány és az asztrállény.
Különös mese szövődött a két ember köré. Titkokkal és bánatokkal át-és átfont, félelemmel és szeretettel terhes, szövevényes történet. A fiúnak fájt a lány és a lánynak fájt a fiú, elszakadni mégsem tudtak egymástól. Szerették egymást, félig öntudatlanul, és éhesen és ártatlanul. És minél inkább egymásba kapaszkodtak, annál magányosabbak és szeretetre éhesebbek lettek.
A Mesélő nagyon elszomorodott, amikor látta a barátai fájdalmát, ezért rávette a lányt, akinek a testében lakott, hogy tegyen valamit. Csillagporból és sűrű, fekete fölből, ibolyából és halvány illatú százszorszépekből szivárványszínű labdát bűbájoltak, majd kettéosztották, és egyet-egyet titokban a fiú és a lány bőre alá rejtettek.
Már csak várniuk kellett egy keveset.
2012. január 16., hétfő
Tizenkettedik Történet - Fattyú-mese (Víz pályázatra?)
Sötét volt, mikor fölébredt. Az emlékek rögtön visszatértek, rávetették magukat a homályos sarkokból és támadtak, keserűn üvöltve, fájón.
...Az anyja arca, könnyek véste fehér csíkok a kormos bőrön, a barázdáktól ölelt sápadt-kék szemek kétségbeesetten tapadtak rá, mintha az asszony örökre az eszébe akarta volna vésni egyetlen megmaradt gyermeke vonásait. A kezek, meglepően erős kezek egy ekkorka nőhöz képest, kezek, amik belökték őt a pincébe és berántották utána a vasajtót, csöndbe és sötétségbe temetve.
...Emlékezett a szirénák hangjára, még korábbról. Kirohantak az utcára. Fejvesztve menekülő embertömeg sodrában vergődtek előre, nem tudta merre, más sem. A szirénák üvöltöttek, a nap szikrázott a sápadt-kék égen, tépett lombú fák ágai martak belé. Aztán meghallották a repülőgépek zúgását.
...A pincében foszladozó kartondobozokat talált, elbújt közéjük és reszketett, a moraj dübörgéssé, aztán üvöltéssé fokozódott, éles fény vágott a szemébe és elvakította, aztán csend lett.
Iszonyú csend.
Sokáig, órákig vagy napokig kuporgott a kartondobozok alatt, szemeit a sötétségbe meresztve. Aztán, kábultan a rémülettől elaludt, és aludt, álomtalanul, hosszú-hosszú időn keresztül.
A homály lassan foszladozni kezdett. A behorpadt fémajtón aprócska fénysugár kúszott be és ült meg a lépcsősor tetején, a feketeséget tompa szürkévé oldva fel. Akkor összeszedte a bátorságát és kimászott a fészkéből, bizonytalan mozdulatokkal, inkább négykézláb, mint két lábon elkúszott a lépcsőig, aztán megállt. Fülelt.
Semmi.
A pince hallgatott és hallgatott az ajtón túli világ is.
Lassan mászott föl, egyik lépés a másik után, szemét az ajtóra meresztve. Az utolsó lépcsőfokon megint megállt. Óvatosan fölemelte a karját és a meggyötört fémre simította a tenyerét. Langyos volt és érdes.
Valóságos.
A fém érintésébe kapaszkodott és az apró fénysugárba, ami most az orrára telepedett, porszemek táncoltak benne, mint apró bolygócskák. Csodálkozva bámulta őket, utánuk kapott a másik kezével, de azok szétszaladtak és mintha nevettek volna.
Szelíden megtaszította az ajtót. A zsanér megcsikordult, fény tört át a résen, keskeny rés volt, annyi csak, hogy egy vézna kislány átférhessen rajta. Átcsúszott. A megtekeredett ajtó egy kiálló darabja a hátába kapott, de föl sem figyelt rá.
A várost kereste, de nem találta. Csak romokat látott. Feketére égett falakat. Megolvadt üveget. Csomóba tekeredett fémoszlopokat. És hamukupacokat, kupacokat, csontokat és szenes bőrfoszlányokat, tűz, pokol-tűz nyomait mindenhol, és emberi maradványokat, maradványokat, itt is, ott is...
Egyedül volt.
A világ halott. Szörnyű, iszonyú halált halt. És ő mégis él.
Ki tudja, hogy maradhatott életben. Az anyja utolsó mozdulata volt, mikor berántotta mögötte az ajtót. Ő is halott. Mindenki halott. Mindenki.
Lassan lecsúszott a fekete betonra, ami még meleg volt csupasz lába alatt. Könnytelen, néma döbbenettel meredt a pokol után maradt romokra, az üvegcserepek élete széthullott szilánkjai voltak, a napfény mindezek megcsúfolása, a nevető démon a romváros fölött.
Felhők kúsztak elé keletről. Halványszürkék voltak a fehér ég előtt, árnyékot vetettek a csupasz falak közé és az ő arcára is.
Akkor kezdett el sírni, amikor az első cseppek lehullottak a meleg aszfaltra. Sós könnyei összemosódtak a záporral, nyüszítését elnyomta a betonra, fémre hulló esőcseppek dohogása.
Tisztára mosott mindent az az eső. Elmosta a kormot és a hamut, a csontokat és a füstöt. Mindent fehérre mosott, fehérre a megégetett falakat és a betont, az eget is és a kicsi lányt a halott város szívében, addig mosta, míg a szeme kifakult és nem látott többé. Forró és hűvös eső volt, nyári esték zápora. Mire elállt, eltűnt a földről a pokol lábnyoma, zöld füvet ringatott a szél és a mező közepén fehér szemű gyermek aludt, könnyáztatta arcán békés, boldog mosollyal.
...Az anyja arca, könnyek véste fehér csíkok a kormos bőrön, a barázdáktól ölelt sápadt-kék szemek kétségbeesetten tapadtak rá, mintha az asszony örökre az eszébe akarta volna vésni egyetlen megmaradt gyermeke vonásait. A kezek, meglepően erős kezek egy ekkorka nőhöz képest, kezek, amik belökték őt a pincébe és berántották utána a vasajtót, csöndbe és sötétségbe temetve.
...Emlékezett a szirénák hangjára, még korábbról. Kirohantak az utcára. Fejvesztve menekülő embertömeg sodrában vergődtek előre, nem tudta merre, más sem. A szirénák üvöltöttek, a nap szikrázott a sápadt-kék égen, tépett lombú fák ágai martak belé. Aztán meghallották a repülőgépek zúgását.
...A pincében foszladozó kartondobozokat talált, elbújt közéjük és reszketett, a moraj dübörgéssé, aztán üvöltéssé fokozódott, éles fény vágott a szemébe és elvakította, aztán csend lett.
Iszonyú csend.
Sokáig, órákig vagy napokig kuporgott a kartondobozok alatt, szemeit a sötétségbe meresztve. Aztán, kábultan a rémülettől elaludt, és aludt, álomtalanul, hosszú-hosszú időn keresztül.
A homály lassan foszladozni kezdett. A behorpadt fémajtón aprócska fénysugár kúszott be és ült meg a lépcsősor tetején, a feketeséget tompa szürkévé oldva fel. Akkor összeszedte a bátorságát és kimászott a fészkéből, bizonytalan mozdulatokkal, inkább négykézláb, mint két lábon elkúszott a lépcsőig, aztán megállt. Fülelt.
Semmi.
A pince hallgatott és hallgatott az ajtón túli világ is.
Lassan mászott föl, egyik lépés a másik után, szemét az ajtóra meresztve. Az utolsó lépcsőfokon megint megállt. Óvatosan fölemelte a karját és a meggyötört fémre simította a tenyerét. Langyos volt és érdes.
Valóságos.
A fém érintésébe kapaszkodott és az apró fénysugárba, ami most az orrára telepedett, porszemek táncoltak benne, mint apró bolygócskák. Csodálkozva bámulta őket, utánuk kapott a másik kezével, de azok szétszaladtak és mintha nevettek volna.
Szelíden megtaszította az ajtót. A zsanér megcsikordult, fény tört át a résen, keskeny rés volt, annyi csak, hogy egy vézna kislány átférhessen rajta. Átcsúszott. A megtekeredett ajtó egy kiálló darabja a hátába kapott, de föl sem figyelt rá.
A várost kereste, de nem találta. Csak romokat látott. Feketére égett falakat. Megolvadt üveget. Csomóba tekeredett fémoszlopokat. És hamukupacokat, kupacokat, csontokat és szenes bőrfoszlányokat, tűz, pokol-tűz nyomait mindenhol, és emberi maradványokat, maradványokat, itt is, ott is...
Egyedül volt.
A világ halott. Szörnyű, iszonyú halált halt. És ő mégis él.
Ki tudja, hogy maradhatott életben. Az anyja utolsó mozdulata volt, mikor berántotta mögötte az ajtót. Ő is halott. Mindenki halott. Mindenki.
Lassan lecsúszott a fekete betonra, ami még meleg volt csupasz lába alatt. Könnytelen, néma döbbenettel meredt a pokol után maradt romokra, az üvegcserepek élete széthullott szilánkjai voltak, a napfény mindezek megcsúfolása, a nevető démon a romváros fölött.
Felhők kúsztak elé keletről. Halványszürkék voltak a fehér ég előtt, árnyékot vetettek a csupasz falak közé és az ő arcára is.
Akkor kezdett el sírni, amikor az első cseppek lehullottak a meleg aszfaltra. Sós könnyei összemosódtak a záporral, nyüszítését elnyomta a betonra, fémre hulló esőcseppek dohogása.
Tisztára mosott mindent az az eső. Elmosta a kormot és a hamut, a csontokat és a füstöt. Mindent fehérre mosott, fehérre a megégetett falakat és a betont, az eget is és a kicsi lányt a halott város szívében, addig mosta, míg a szeme kifakult és nem látott többé. Forró és hűvös eső volt, nyári esték zápora. Mire elállt, eltűnt a földről a pokol lábnyoma, zöld füvet ringatott a szél és a mező közepén fehér szemű gyermek aludt, könnyáztatta arcán békés, boldog mosollyal.
2011. november 25., péntek
Tizenegyedik Történet - ?
Zaj. Fény. Vörös és fekete. A mályvaszín ég alatt ibolya-tenger. Fodrok. Szőnyegek. Kacaj.
Merre...? A fátyolszövet meghasad. Az Átvilág sikoly fáj kell nincs nem érdekes csak te számít nem igaz nem igaz lehetetlen...!!!!!!!!!!
Messze, messze, messze mentél hol vagy nem látlak a szemed a kezed hideg hideg hideg!!!!!!!!!!! Hol? Hol?? Hol??? HOL????
- Lwin! Lwin! Ne csináld! Kérlek!
- Csend csend húz, fáj fáj fáj, segíts, kérlek, kérlek!!!!!!
A lány vadul tekergett a karjai közt, körmei hosszú, szaggatott sebeket téptek a fiú bőrébe.
- Hol vagy? Hol hol hol hol?! Kell kell segíts, fáj úgy fáj!
- Lwin! Nézz rám! Nézz rám!
- Ne lökj, ne leökj el, nem, nem, nem, nem nem akarom!
Sötét ruhás Őrök törték be az ajtót, acélkarok tépték ki karjai közül a lányt, Ige kavargott a szobában bele- belekapva az emberi végtagok összegabalyodott csomójába.
A kiáltások halkulni kezdtek.
Aztán a zokogás is elcsöndesült.
A mályvaszín ég alatt egy szőnyeg repült a láthatár felé.
Merre...? A fátyolszövet meghasad. Az Átvilág sikoly fáj kell nincs nem érdekes csak te számít nem igaz nem igaz lehetetlen...!!!!!!!!!!
Messze, messze, messze mentél hol vagy nem látlak a szemed a kezed hideg hideg hideg!!!!!!!!!!! Hol? Hol?? Hol??? HOL????
- Lwin! Lwin! Ne csináld! Kérlek!
- Csend csend húz, fáj fáj fáj, segíts, kérlek, kérlek!!!!!!
A lány vadul tekergett a karjai közt, körmei hosszú, szaggatott sebeket téptek a fiú bőrébe.
- Hol vagy? Hol hol hol hol?! Kell kell segíts, fáj úgy fáj!
- Lwin! Nézz rám! Nézz rám!
- Ne lökj, ne leökj el, nem, nem, nem, nem nem akarom!
Sötét ruhás Őrök törték be az ajtót, acélkarok tépték ki karjai közül a lányt, Ige kavargott a szobában bele- belekapva az emberi végtagok összegabalyodott csomójába.
A kiáltások halkulni kezdtek.
Aztán a zokogás is elcsöndesült.
A mályvaszín ég alatt egy szőnyeg repült a láthatár felé.
2011. november 14., hétfő
Tizedik Történet - Édesek
- Szen?
- Itt vagyok - a lány megfordult, fehér ruhája lassan hullámzott utána. Megsimogatta az arcát.
- Mennyi idő még?
- Kevés - mondta a fiú rekedten. Kinézett a mocsokfoltos ablakon a Városra, az üres utcák szürke pókhálója széttárt ujjú tenyérként hevert alattuk, harmatcseppek szikráztak a hajnali fényben.
Az utolsó hajnalén.
A nap sosem látott ragyogással kelt föl, izzó golyóbis a keleti szemhatáron, fénybe fojtotta a várost és a szemükbe tűzött. Szen belékapaszkodott, ujjai görcsösen összefonódtak a hátán, arcát a fiú mellkasába rejtette.
- Szeretlek - monda halkan. Laz a hajába túrt, hagyta szétlibegni a sötét szálakat, aranyfény villant rajtuk, ígéret, az utolsó.
Az utcák megteltek. Férfiak és nők léptek ki a huzatos kapualjakból az aszfaltra, üres arcok, homályos szemek. Néhányan sírtak, valaki felkacagott, rekedtes hangja bántón visszhangzott a házak között.
Szen felnézett és mosolygott, szemei ragyogtak a sötét pillák mögött. A keze reszketett.
- Megígéred...? - kérdezte csöndesen. A fiú megszorította, tenyerét végigfuttatta a hátán, érezte a ruha vékony anyaga alatt a kiálló csigolyákat.
- Odaát - súgta a lány hajába. Lent az emberek megfogták egymás kezét, mind egy irányba néztek, keletnek.
A nap izzott. Égetett.
Csak egy perc volt.
Por és hamu.
Semmi kín, semmi fájdalom.
Még érezte forró kezeit a hátán, aztán semmi se volt.
Szivárványos ragyogás borította lángba az eget.
- Itt vagyok - a lány megfordult, fehér ruhája lassan hullámzott utána. Megsimogatta az arcát.
- Mennyi idő még?
- Kevés - mondta a fiú rekedten. Kinézett a mocsokfoltos ablakon a Városra, az üres utcák szürke pókhálója széttárt ujjú tenyérként hevert alattuk, harmatcseppek szikráztak a hajnali fényben.
Az utolsó hajnalén.
A nap sosem látott ragyogással kelt föl, izzó golyóbis a keleti szemhatáron, fénybe fojtotta a várost és a szemükbe tűzött. Szen belékapaszkodott, ujjai görcsösen összefonódtak a hátán, arcát a fiú mellkasába rejtette.
- Szeretlek - monda halkan. Laz a hajába túrt, hagyta szétlibegni a sötét szálakat, aranyfény villant rajtuk, ígéret, az utolsó.
Az utcák megteltek. Férfiak és nők léptek ki a huzatos kapualjakból az aszfaltra, üres arcok, homályos szemek. Néhányan sírtak, valaki felkacagott, rekedtes hangja bántón visszhangzott a házak között.
Szen felnézett és mosolygott, szemei ragyogtak a sötét pillák mögött. A keze reszketett.
- Megígéred...? - kérdezte csöndesen. A fiú megszorította, tenyerét végigfuttatta a hátán, érezte a ruha vékony anyaga alatt a kiálló csigolyákat.
- Odaát - súgta a lány hajába. Lent az emberek megfogták egymás kezét, mind egy irányba néztek, keletnek.
A nap izzott. Égetett.
Csak egy perc volt.
Por és hamu.
Semmi kín, semmi fájdalom.
Még érezte forró kezeit a hátán, aztán semmi se volt.
Szivárványos ragyogás borította lángba az eget.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)