2012. április 29., vasárnap

Tizenhatodik Történet - A Mesélő csak csöndesen sikít

Nagy a csönd.
Furcsán kóvályog a fejem és zavarosakat álmodok. Lázálmok, látszik a szélükön fodrozódó szürkeségen, de különben élesek és fájdalmasak, mint a késszúrás, a színek homlokon döfnek, kérlelhetetlenül. 
A Mesélő csak csöndesen sikít. Gyenge vagyok és néha egészen közelről érzem, átfurakszik a csontjaimon, ezerszínű szemei kegyetlenek, ahogy a szemöldökömre huppan és csapzott hajammal babrál. És kacag. Azt is halkan. Arca egy ártatlan gyermeké, sápadt, áttetsző, megpillantom a szemem sarkából, de elsuhan, kóválygó fejem nem tudja követni fürgeségét.
Csak fekszem, nem csinálok semmi mást. Olvasok. Könyvlapok surrognak, elfáradok, alszom egy keveset, újra és újra ellenőrzöm, nem üzent-e, nem keresett-e senki, majd visszadőlök és a zöld szegélyű mennyezetet bámulom órákon át.
Ő ilyenkor a legelevenebb. Szinte látható. Átfúrja a valóság pókhálóit és táncol a porszemekkel, bágyadt mosolyra húzza a szám sarkait és az orromra ül.
Fantáziálok megint. Talán a láz. A csönd. A konyhából jövő illatok. A kert szaga, ami hol meleg, hol hideg, föld- és fűszagú, menta- és kutyaszőrszagú meg orgonaszagú és füstszagú, ami a hajamba issza magát, és nyüzsgésszagú, ami furcsa, hiszen nagy a csönd.
A Mesélő kinevet. Látom a sápadtkék ajkain ingó mosolyt, s apró gyöngyfogait, aztán elkopik és visszasurran, valahova mélyre, egy pókhálókkal és poros, rég elfeledett emlékekkel teli dobozokkal telezsúfolt zugba, ahol várja egy ágy és egy égő gyertya. Álmos. A bőröm forró, kinyújtom a kezem és mellényúlok a pohárnak, tapogatózom. Hűvös az üveg, olyan jó...
Én is álmos vagyok. Szavakkal kergetőzöm, míg elszunnyadok, minden szó más és más színű, mint a Mesélő szemének szálkái, elzsongítanak lassan, egy régi pokróc köré csavarodom, és.................

2012. április 17., kedd

Tizenötödik Történet - Skizoid agymenés



Sötétedik.
Felkapcsolom az asztali lámpát, összegyűrt papírokra esik a fénye, legutóbbi próbálkozásaim halál-szaga, tintafoltok csillognak gúnyosan.
Esőcseppek kopognak a borostyán levelein. Zöld levelek, sárga szegélyű virágok, az ég fodros, szürke szoknyát öltött, mögé rejtve a napot. Kéken csillog a szeme a molyrágta réseken.
Különös napok, különös idők. A csönd halkan pendülő, fényes csillanásokat köpköd, léptek koppannak a padlón, senki-léptek, békések, otthonosak, mégis rémisztők.
Bekapcsolom a rádiót.
Nevetés. Édességtől csöpögő reklámok. Zene, vagy legalábbis hasonló. Kitépem a dugót a falból. Reszket a kezem.
A Mesélő aggódva tekergőzik elő csont-hús testem mélyéről és a szemem peremére ül.
"Jól vagy?" - kérdi halkan, mire nevetek. Az ablakban megpillantom a tükörképem, sápadt arcomon furcsa grimaszba torzult vonások kuszasága, hajtincsek tapadnak közéjük. A levegő széttöredezik és önmaga köré fordul, összezuhannak a szilánkok. Átcsúszom. Érzem, ahogy a Mesélő felsóhajt, és a végtagjaimba simul, ujjaimmal a hajamba túr és felnevet, idegenül. Létezésem furcsa árnyalata. Mélységemből kiszakadt emlék.
Szinte öntudatlanul lépek ki az ajtón. Félhomály ömlik át rajtam. Élesen vibráló kontúrok. Tompa színek.
Most van időm gondolkodni. A fű nedves meztelen talpam alatt, vállaimon hideg víz csurog, arcomat megsimogatja a szél. Esőszag van, föld, zsenge fű és ázott virágok nehéz illata. Megkapaszkodom egy ágban, tenyerem alatt érzem az erek lassú lüktetését, a sokszínű nedvek áramlása visszhangot ver a testemen. Fölfelé zuhanok és háttal esem az égre, szilánkokra törik a kék bura, mögötte megpillantom az arcomat, torz mosoly, szivárványló pára a bőrömön.
A Mesélő visszahúzódik.
Elmúlt. Felnézek a szürke égre és összerázkódom. Az Öregtemető jut eszembe. Alig emlékszem a kifelé vezető útra. Ketten fogtak karon, és rángattak vissza, erőnek erejével
Kettős látás. Görbe tükör. A csillagok visszhangja egy üveggolyóban. Az Ige, csomóba gyűrve. Megszaggatott könyvlapok.
Ő a Mesélő.
Ki tudja, honnan jött, és meddig marad? Meddig vezeti ujjaimat a papíron és meddig suttog idegen titkokat a fülembe, húsom és izmaim mélyéről előkígyózva, lassan, mint egy árnyék?
Pókhálókat sző a csontjaimra és néha nevet, édesen, mint egy kisgyerek. Néha sír, olyan könnyeket, amiket nem értek, testek pusztulását és égő porhalmokat.
A szívemre szorítom a kezem és hallgatom egyenletes szuszogását. A ruhám teljesen átázott, nedves tincsek tapadnak az arcomra.
Hidegek.
Valóságosak.

2012. március 21., szerda

Tizennegyedik Történet - Egyszer volt, hol nem volt

Elvették!
Üvöltött. Kétszer. Háromszor. Ezerszer. Sav marta az ereit, hideg körmök tépték a bőrét, fájdalom szaggatta a szívét, újra, újra és újra.
Elvették!!
Valahol egy mély, belső zugban, rettegve, csupaszon nem hitte el, hogy az iszonyat tőle származik.

Szakadó hús. Fémen sikoltó fém.

El...vették!!!
Emlékezett rá. A bőre érintésére. Az illatára. A szemei zöldjére. A nevetésére. Emlékezett az ujjai formájára, a dereka ívére, a szavaira, a hangja dallamára.

Szapora lihegés. A falakon hosszú, vörös csíkok. Egy test a sarokban.

Érezte a csöndet. A csöndet az akarat helyén. És a fájdalmat, amit az égő bőr és az emlékek üvegszilánkjai téptek belé.

Emlékek.

Szélben ringó ágak, hullámzó fű, kék víz. Fehér szoknyaszegély a parton, esőcseppek a hosszú, barna fonatokon. Nedves pillák. Gyémántkövek.

A világ szétfolyt és görcsös, olvadt csomókba tekeredett össze, betört körmei között szivárgott a vér.
Csend volt.
Nem hasonlított a régi napok fél-boldogságba simuló, keserédes csöndjeihez.
Ez kegyetlen volt.
Mindennél kegyetlenebb.

Mindent elvettek. Mindent, de mindent.

2012. március 4., vasárnap

Tizenharmadik Történet - Mese egy fiúról

A fiúnak zöld szemei voltak és barna haja. Szeretett a földön ülni és olvasni és szerette a zenét. Szeretett a levegőbe bámulni, felhőket vagy csillagokat keresve.
De legfőképpen egy lányt szeretett. 
A lány hasonlított hozzá. Neki is számtalan álarca volt egy titkos szobában és számtalan doboza, amikben csöppet sem szép dolgok rejtőztek. És az ál-arcok alatt ő is hasonlóképpen magányos és szeretetre éhes volt, mint a fiú. 
Halványszürke, esős délután volt akkor, amikor a Meséjük elkezdődött egy különös lény asztrálteste mélyén. A Mesélő egy furcsa lányban lakott, aki tündéreket nevelt a hátsó kertben és ibolyából fűzött nyakláncot viselt. Barátok voltak, a fiú, a lány és az asztrállény. 
Különös mese szövődött a két ember köré. Titkokkal és bánatokkal át-és átfont, félelemmel és szeretettel terhes, szövevényes történet. A fiúnak fájt a lány és a lánynak fájt a fiú, elszakadni mégsem tudtak egymástól. Szerették egymást, félig öntudatlanul, és éhesen és ártatlanul. És minél inkább egymásba kapaszkodtak, annál magányosabbak és szeretetre éhesebbek lettek. 
A Mesélő nagyon elszomorodott, amikor látta a barátai fájdalmát, ezért rávette a lányt, akinek a testében lakott, hogy tegyen valamit. Csillagporból és sűrű, fekete fölből, ibolyából és halvány illatú százszorszépekből szivárványszínű labdát bűbájoltak, majd kettéosztották, és egyet-egyet titokban a fiú és a lány bőre alá rejtettek. 
Már csak várniuk kellett egy keveset.

2012. január 16., hétfő

Tizenkettedik Történet - Fattyú-mese (Víz pályázatra?)

Sötét volt, mikor fölébredt. Az emlékek rögtön visszatértek, rávetették magukat a homályos sarkokból és támadtak, keserűn üvöltve, fájón.
...Az anyja arca, könnyek véste fehér csíkok a kormos bőrön, a barázdáktól ölelt sápadt-kék szemek kétségbeesetten tapadtak rá, mintha az asszony örökre az eszébe akarta volna vésni egyetlen megmaradt gyermeke vonásait. A kezek, meglepően erős kezek egy ekkorka nőhöz képest, kezek, amik belökték őt a pincébe és berántották utána a vasajtót, csöndbe és sötétségbe temetve.
...Emlékezett a szirénák hangjára, még korábbról. Kirohantak az utcára. Fejvesztve menekülő embertömeg sodrában vergődtek előre, nem tudta merre, más sem. A szirénák üvöltöttek, a nap szikrázott a sápadt-kék égen, tépett lombú fák ágai martak belé. Aztán meghallották a repülőgépek zúgását.
...A pincében foszladozó kartondobozokat talált, elbújt közéjük és reszketett, a moraj dübörgéssé, aztán üvöltéssé fokozódott, éles fény vágott a szemébe és elvakította, aztán csend lett.
Iszonyú csend.
Sokáig, órákig vagy napokig kuporgott a kartondobozok alatt, szemeit a sötétségbe meresztve. Aztán, kábultan a rémülettől elaludt, és aludt, álomtalanul, hosszú-hosszú időn keresztül.

A homály lassan foszladozni kezdett. A behorpadt fémajtón aprócska fénysugár kúszott be és ült meg a lépcsősor tetején, a feketeséget tompa szürkévé oldva fel. Akkor összeszedte a bátorságát és kimászott a fészkéből, bizonytalan mozdulatokkal, inkább négykézláb, mint két lábon elkúszott a lépcsőig, aztán megállt. Fülelt.
Semmi.
A pince hallgatott és hallgatott az ajtón túli világ is.
Lassan mászott föl, egyik lépés a másik után, szemét az ajtóra meresztve. Az utolsó lépcsőfokon megint megállt. Óvatosan fölemelte a karját és a meggyötört fémre simította a tenyerét. Langyos volt és érdes.
Valóságos.
A fém érintésébe kapaszkodott és az apró fénysugárba, ami most az orrára telepedett, porszemek táncoltak benne, mint apró bolygócskák. Csodálkozva bámulta őket, utánuk kapott a másik kezével, de azok szétszaladtak és mintha nevettek volna.
Szelíden megtaszította az ajtót. A zsanér megcsikordult, fény tört át a résen, keskeny rés volt, annyi csak, hogy egy vézna kislány átférhessen rajta. Átcsúszott. A megtekeredett ajtó egy kiálló darabja a hátába kapott, de föl sem figyelt rá.
A várost kereste, de nem találta. Csak romokat látott. Feketére égett falakat. Megolvadt üveget. Csomóba tekeredett fémoszlopokat. És hamukupacokat, kupacokat, csontokat és szenes bőrfoszlányokat, tűz, pokol-tűz nyomait mindenhol, és emberi maradványokat, maradványokat, itt is, ott is...
Egyedül volt.
A világ halott. Szörnyű, iszonyú halált halt. És ő mégis él.
Ki tudja, hogy maradhatott életben. Az anyja utolsó mozdulata volt, mikor berántotta mögötte az ajtót. Ő is halott. Mindenki halott. Mindenki.
Lassan lecsúszott a fekete betonra, ami még meleg volt csupasz lába alatt. Könnytelen, néma döbbenettel meredt a pokol után maradt romokra, az üvegcserepek élete széthullott szilánkjai voltak, a napfény mindezek megcsúfolása, a nevető démon a romváros fölött.
Felhők kúsztak elé keletről. Halványszürkék voltak a fehér ég előtt, árnyékot vetettek a csupasz falak közé és az ő arcára is.
Akkor kezdett el sírni, amikor az első cseppek lehullottak a meleg aszfaltra. Sós könnyei összemosódtak a záporral, nyüszítését elnyomta a betonra, fémre hulló esőcseppek dohogása.
Tisztára mosott mindent az az eső. Elmosta a kormot és a hamut, a csontokat és a füstöt. Mindent fehérre mosott, fehérre a megégetett falakat és a betont, az eget is és a kicsi lányt a halott város szívében, addig mosta, míg a szeme kifakult és nem látott többé. Forró és hűvös eső volt, nyári esték zápora. Mire elállt, eltűnt a földről a pokol lábnyoma, zöld füvet ringatott a szél és a mező közepén fehér szemű gyermek aludt, könnyáztatta arcán békés, boldog mosollyal.

2011. november 25., péntek

Tizenegyedik Történet - ?

Zaj. Fény. Vörös és fekete. A mályvaszín ég alatt ibolya-tenger. Fodrok. Szőnyegek. Kacaj.
Merre...? A fátyolszövet meghasad. Az Átvilág sikoly fáj kell nincs nem érdekes csak te számít nem igaz nem igaz lehetetlen...!!!!!!!!!!
Messze, messze, messze mentél hol vagy nem látlak a szemed a kezed hideg hideg hideg!!!!!!!!!!! Hol? Hol?? Hol??? HOL????

- Lwin! Lwin! Ne csináld! Kérlek!
- Csend csend húz, fáj fáj fáj, segíts, kérlek, kérlek!!!!!!
A lány vadul tekergett a karjai közt, körmei hosszú, szaggatott sebeket téptek a fiú bőrébe. 
- Hol vagy? Hol hol hol hol?! Kell kell segíts, fáj úgy fáj! 
- Lwin! Nézz rám! Nézz rám!
- Ne lökj, ne leökj el, nem, nem, nem, nem nem akarom!
Sötét ruhás Őrök törték be az ajtót, acélkarok tépték ki karjai közül a lányt, Ige kavargott a szobában bele- belekapva az emberi végtagok összegabalyodott csomójába.

A kiáltások halkulni kezdtek.
Aztán a zokogás is elcsöndesült.
A mályvaszín ég alatt egy szőnyeg repült a láthatár felé. 

2011. november 14., hétfő

Tizedik Történet - Édesek

- Szen?
- Itt vagyok - a lány megfordult, fehér ruhája lassan hullámzott utána. Megsimogatta az arcát.
- Mennyi idő még?
- Kevés - mondta a fiú rekedten. Kinézett a mocsokfoltos ablakon a Városra, az üres utcák szürke pókhálója széttárt ujjú tenyérként hevert alattuk, harmatcseppek szikráztak a hajnali fényben.
Az utolsó hajnalén. 
A nap sosem látott ragyogással kelt föl, izzó golyóbis a keleti szemhatáron, fénybe fojtotta a várost és a szemükbe tűzött. Szen belékapaszkodott, ujjai görcsösen összefonódtak a hátán, arcát a fiú mellkasába rejtette.
- Szeretlek - monda halkan. Laz a hajába túrt, hagyta szétlibegni a sötét szálakat, aranyfény villant rajtuk, ígéret, az utolsó. 
Az utcák megteltek. Férfiak és nők léptek ki a huzatos kapualjakból az aszfaltra, üres arcok, homályos szemek. Néhányan sírtak, valaki felkacagott, rekedtes hangja bántón visszhangzott a házak között.
Szen felnézett és mosolygott, szemei ragyogtak a sötét pillák mögött. A keze reszketett.
- Megígéred...? - kérdezte csöndesen. A fiú megszorította, tenyerét végigfuttatta a hátán, érezte a ruha vékony anyaga alatt a kiálló csigolyákat. 
- Odaát - súgta a lány hajába. Lent az emberek megfogták egymás kezét, mind egy irányba néztek, keletnek.
A nap izzott. Égetett.
Csak egy perc volt.
Por és hamu.
Semmi kín, semmi fájdalom. 
Még érezte forró kezeit a hátán, aztán semmi se volt.


Szivárványos ragyogás borította lángba az eget.