A világ olyan gyönyörű...
Meztelenül feküdt a fűben, zöld szálak csiklandozták a bőrét, édes-balzsamos illatot érzett, almafák és virágok illatát. A szél halkan suttogott a fülébe.
Már nem tart sokáig.
Felemelte a karját, ujjai között átcsillant a fény. Halványan látta az Ige szivárványos villódzását a bőrén, könnyű pára volt csak, emlék.
Lassan elhagyja őt és felszáll, fel, a csillagokig.
Nei elmosolyodott a gondolatra. Nézte sápadt-fehér bőrét, a könyöke ívét, a rózsaszín körmöket. A fák zöldje megvillant a szeme sarkában, a zsenge fű csiklandozta a hátát, egy hajfürt a szemébe hullott.
Félresöpörte.
Csak lassan.
A szél suttogása sürgetővé vált. Nei felnevetett, halkan, boldogan. Az Ige színei élesebbé, ragyogóbbá váltak, szalagokként tekergőztek szerteszét, lassan és gyönyörűen. A szíve dübörgött a mellkasában.
Egy kicsit azért félek - suttogta, de a szél csak nevetett és végigsimított a homlokán.
Nincs mitől tartanod.
Felsóhajtott. A bőre lassan halványulni kezdett, ujjai ragyogó, színes fénypontokba vesztek, lassan hömpölygő, ezerszínű áradattá bomlottak szét.
Becsukta a szemét.
Olyan szép ez a világ...
Langyos szél borzolta fel a füvet, a patak partján legelésző szarvasok felkapták agancsos fejüket.
Valami megült a levegőben, aztán szertefoszlott, helyette csend maradt és béke.
"A Mesélő egy világot köpött az univerzumba és életet sikoltott belé. Fényeset és árnyékosat. Jót is, meg rosszat. Meséket teremtett és felkacagta őket az égnek. És az ég visszakacagott rá."
2011. szeptember 21., szerda
2011. szeptember 14., szerda
Első Történet - Lai
A szélzúgás, a napfény, a bőrén pergő vízcseppek hűvöse.
A fiú a hasadék szájánál állt, a vízesés szivárvány-íveket festett az arcára, szeme ragyogott hosszú, sötét pillái mögött.
A lány kitárt karral egyensúlyozott a meredély szélén. Színes fények kavarogtak vékony gyerekteste körül, hosszú, aranyszínű haján páracseppek sziporkáztak.
Nevetett.
A kisfiú kilépett az árnyékból, az Ige különös szikrákat csiholt a bőrén. Puha fű csiklandozta a talpát.
- Lai! - mondta halkan.
A lány megfordult, manóarcán széles mosoly ömlött szét, ezerszínű szemei örömöt ragyogtak a fiú felé. Lágyan, kecsesen kitáncolt a mélybe.
Fehér ruhaszegély libbent a könnyű szélben, a lány lebegett a mélység fölött, az Ige körülfonta őt, átsuhant rajta, égő fénnyel világította meg a bőrét. Szerteszét kígyózó, sokszínű szalagok tekergőztek a levegőben és simogatták a fiú arcát.
Egy madár halkan énekelni kezdett.
Gari, az erdőkerülő lassan kapaszkodott fel a széles hegyháton. A száraz, sárga fűben gyíkok cikkantak szét, fakó, szürkésbarna lepke libegett arra, csámpásan táncolva a gerinc mentén.
A szikláról vékony erecske csordogált a mélybe, majd sáros tócsává ömlött szét és eltűnt. Fonnyadó virágok hintáztak a szélén.
Az erdőkerülő a sziklának támaszkodott. Valami fényes, illatos megcirógatta az arcát, távoli nevetést sodort a könnyű szél.
Sírva fakadt. Valami felrikoltott a fák között, ezüst-kék holdfény öntötte el a tájat.
Az árnyékos sarkokban édes-színes emlékek lapultak, ezeresztendős csöndbe burkolózva.
A fiú a hasadék szájánál állt, a vízesés szivárvány-íveket festett az arcára, szeme ragyogott hosszú, sötét pillái mögött.
A lány kitárt karral egyensúlyozott a meredély szélén. Színes fények kavarogtak vékony gyerekteste körül, hosszú, aranyszínű haján páracseppek sziporkáztak.
Nevetett.
A kisfiú kilépett az árnyékból, az Ige különös szikrákat csiholt a bőrén. Puha fű csiklandozta a talpát.
- Lai! - mondta halkan.
A lány megfordult, manóarcán széles mosoly ömlött szét, ezerszínű szemei örömöt ragyogtak a fiú felé. Lágyan, kecsesen kitáncolt a mélybe.
Fehér ruhaszegély libbent a könnyű szélben, a lány lebegett a mélység fölött, az Ige körülfonta őt, átsuhant rajta, égő fénnyel világította meg a bőrét. Szerteszét kígyózó, sokszínű szalagok tekergőztek a levegőben és simogatták a fiú arcát.
Egy madár halkan énekelni kezdett.
Gari, az erdőkerülő lassan kapaszkodott fel a széles hegyháton. A száraz, sárga fűben gyíkok cikkantak szét, fakó, szürkésbarna lepke libegett arra, csámpásan táncolva a gerinc mentén.
A szikláról vékony erecske csordogált a mélybe, majd sáros tócsává ömlött szét és eltűnt. Fonnyadó virágok hintáztak a szélén.
Az erdőkerülő a sziklának támaszkodott. Valami fényes, illatos megcirógatta az arcát, távoli nevetést sodort a könnyű szél.
Sírva fakadt. Valami felrikoltott a fák között, ezüst-kék holdfény öntötte el a tájat.
Az árnyékos sarkokban édes-színes emlékek lapultak, ezeresztendős csöndbe burkolózva.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)