2011. november 25., péntek

Tizenegyedik Történet - ?

Zaj. Fény. Vörös és fekete. A mályvaszín ég alatt ibolya-tenger. Fodrok. Szőnyegek. Kacaj.
Merre...? A fátyolszövet meghasad. Az Átvilág sikoly fáj kell nincs nem érdekes csak te számít nem igaz nem igaz lehetetlen...!!!!!!!!!!
Messze, messze, messze mentél hol vagy nem látlak a szemed a kezed hideg hideg hideg!!!!!!!!!!! Hol? Hol?? Hol??? HOL????

- Lwin! Lwin! Ne csináld! Kérlek!
- Csend csend húz, fáj fáj fáj, segíts, kérlek, kérlek!!!!!!
A lány vadul tekergett a karjai közt, körmei hosszú, szaggatott sebeket téptek a fiú bőrébe. 
- Hol vagy? Hol hol hol hol?! Kell kell segíts, fáj úgy fáj! 
- Lwin! Nézz rám! Nézz rám!
- Ne lökj, ne leökj el, nem, nem, nem, nem nem akarom!
Sötét ruhás Őrök törték be az ajtót, acélkarok tépték ki karjai közül a lányt, Ige kavargott a szobában bele- belekapva az emberi végtagok összegabalyodott csomójába.

A kiáltások halkulni kezdtek.
Aztán a zokogás is elcsöndesült.
A mályvaszín ég alatt egy szőnyeg repült a láthatár felé. 

2011. november 14., hétfő

Tizedik Történet - Édesek

- Szen?
- Itt vagyok - a lány megfordult, fehér ruhája lassan hullámzott utána. Megsimogatta az arcát.
- Mennyi idő még?
- Kevés - mondta a fiú rekedten. Kinézett a mocsokfoltos ablakon a Városra, az üres utcák szürke pókhálója széttárt ujjú tenyérként hevert alattuk, harmatcseppek szikráztak a hajnali fényben.
Az utolsó hajnalén. 
A nap sosem látott ragyogással kelt föl, izzó golyóbis a keleti szemhatáron, fénybe fojtotta a várost és a szemükbe tűzött. Szen belékapaszkodott, ujjai görcsösen összefonódtak a hátán, arcát a fiú mellkasába rejtette.
- Szeretlek - monda halkan. Laz a hajába túrt, hagyta szétlibegni a sötét szálakat, aranyfény villant rajtuk, ígéret, az utolsó. 
Az utcák megteltek. Férfiak és nők léptek ki a huzatos kapualjakból az aszfaltra, üres arcok, homályos szemek. Néhányan sírtak, valaki felkacagott, rekedtes hangja bántón visszhangzott a házak között.
Szen felnézett és mosolygott, szemei ragyogtak a sötét pillák mögött. A keze reszketett.
- Megígéred...? - kérdezte csöndesen. A fiú megszorította, tenyerét végigfuttatta a hátán, érezte a ruha vékony anyaga alatt a kiálló csigolyákat. 
- Odaát - súgta a lány hajába. Lent az emberek megfogták egymás kezét, mind egy irányba néztek, keletnek.
A nap izzott. Égetett.
Csak egy perc volt.
Por és hamu.
Semmi kín, semmi fájdalom. 
Még érezte forró kezeit a hátán, aztán semmi se volt.


Szivárványos ragyogás borította lángba az eget.

2011. november 13., vasárnap

- Egy kis kitérő -

Az éjszaka lágy, az éjszaka illatos, meg balzsamos, meg sötét, feketeszerűbe hajló éjfélszagú tintakék. 
A táj egy merő vadregény. Ezüstfák, aranyfák, levelek pergő tánca a sárga földre, a neonzöld crossmotor némileg bezavar a képbe, de a hangulat abszolút Középfölde, igen, minden kétséget kizáróan az. 
A fű lágy, a virágillat émelyítő, a...

Veszett csörömpölés, húrtépés, rikoltozás. Kékes képernyőfény vág a retinámba, a homlokomra csúszott telefon kilométeres betűkkel ordít: ÉBREDJ FEL TE LUSTAMARHAÁLLATTETEANYUCIDSZÉGYENETE!!!!!!!
A Mesélő kínnal szétfeszegeti összeragadt szempilláit, eldobja a pajszert, majd falhoz suhintja a készüléket, heveny. Lemászik a létrán, egy fokot elnéz, puffanás. A Mesélő Édibédi Kistesója haszonállat-röffentést hallat, egy párna repül az álmos arcba, hősünk sikoltozásba fogna, ha merne. "Don't wake me" üvölt a mobil, nesze neked szundi üzemmód, technika, szonierikkszon, anyámtyúkja. 
A rongyok érdekes pozícióba tekeredve landolnak a célszemély testfelületén, fogkefe-szőrök meredeznek a szájból, nyele valahol a mandula körül fickándozik. 
Harisnya. Pulóver. Pulóver #2. Pulóver #3. Pulóver #4. Sapka. Sál. Bundabugyi. Kabát. Mindjárt kettő. Odakint a zimankó fergeteges, a hőmérő 3 fok alá csökkent. Jégvirágok nyílnak a Mesélő pirospozsgás pofázmányán. Apró sikkantások szöknek ajaki közül, a hidegtől, az elejtett kulcstól, netán az idő előrehaladott voltától, hunóz? A vonat közel jár. Túl közel.
Mesébe illő nap kezdődik. Éljen a hatefő!

2011. november 4., péntek

Kilencedik Történet - Vadak

- Az anyád ringyó volt! Egy ringyó, ringyó, ringyó! - üvöltött Skraz, a szájából nyál fröcsögött, arca vörös volt az erőfeszítéstől. Vézna felvisított és rávetette magát, de a nála kétszer nagyobb fiú lefogta a kezeit és az arcába vágott.
- Rohadt kis fattyú vagy, Vézna! Te meg az a ribanc anyád!
- Ne merd bántani az anyámat! - sikított a kislány, de hiába kapálózott, Skraz hatalmas markaiból nem tudott szabadulni. 
- Ribanc, ribanc, ribanc!
- Neked nincs is anyád, Skraz! Kidobott, mikor meglátta a randa képedet! - feleselt Vézna, mire kapott még egyet az arcába.
- Kussolj, fattyú!
Érezte, ahogy dagad, hiába próbálta lenyelni. A kislány elcsendesedett, a szemeit összeszorította. Küzdött.
- Eressz! - nyöszörgött, a fiú kinevette.
- Megdöglesz, mocsok!
A düh nőtt, egyre nőtt, nem tudta visszagyűrni. Egy lobbanás. A sikátor fénybe borult.
Skraz a földön hevert, kapkodva lélegezve, orrából vércsík tekergőzött a sárba. Vézna kezeit a szája elé kapta, már hallotta a futó lépteket a sarkon túl, hogy az utca népe vagy az Őrök, mindegy volt.
Futásnak eredt.
Az egyik kapualjból egy asszony lépett ki, elgondolkozva nézte a földön heverő, kábult kölyköt aztán a kislány után bámult. Kosarát magához szorítva lassan a sovány alak nyomába szegődött.


Vézna majdnem a negyed túlsó határáig rohant, csak a szélső viskók között állt meg lihegve. A városfal és a negyed közt tátongó üres sávra bámult, egy katona lépkedett arra, páncélján a gyűlölt fehér-vörös címerrel, kezében rövid gyalogsági lándzsa, övében kard. 
Léptek kopogtak a köveken, valaki sóhajtott. A kislány rémülten fordult hátra.
Alacsony asszony volt, zöld szemű, kék kendője alól kibuktak göndör, barna fürtjei. 
- Mit akarsz? - kérdezte Vézna, hiába próbálva elfojtani hangjában a remegést. A nő elmosolyodott. 
- Szép mutatvány volt az az előbb.
A levegő bennszorult a kislány torkában, szíve vadul zakatolt. 
Francba!
- Érdekelsz. A nevem Nadnaan. Gyerekekkel foglalkozom. 
- Ha nem akar feldobni, mit áll még itt?- sziszegte a kislány. Az asszony elmosolyodott.
- Van egy házam, messze mindentől Északon. Sok veled egykorú gyerek van ott. Szeretném, ha velem jönnél.
- Aha! Mint Nar Hawok a múlt héten. Meghalt! Láttuk a hulláját a csatornában! 
- Vagy velem jössz, vagy az Őrök visznek el. Hallom őket. Követtek idáig. Az Ige különleges csemege a Kormányzó zárkáiban. 
Nézték egymást, az utcagyerek és az asszony. Vasalt csizmasarkak kopogása dobbant két utcával beljebb. 
Csapda.
- Oké. Benne vagyok. Elmegyek magával. Csak siessen!
- Mi a neved?
Zöld szemek. Szivárvány.
- Vézna.
- Az igazi neved. 
A kislány nyelt egyet.
- Eyola. Eyola Vani.
Szivárványos villanás, cseresznyeillat, égett folt a földön.
Az Őrök befordultak a sarkon.
Üresség. Csend.
Az Ige illata körbelibegte a környéket.

2011. november 3., csütörtök

Nyolcadik Történet - Szeretetből, vagy ki tudja, miért...

Csönd volt és meleg, hűvös volt a kő a talpa alatt, a fal érdes az ujja hegyénél.
A sötét körülfonta és elrejtette őt, amint végigsurrant a folyosókon, a függönyök résein bebújó holdfény néha átsuhant fekete alakján, árnyékát a kőpadlóra festve.
Az ajtó halkan nyekkent egyet, mikor nekinyomta a vállát, a kenetlen sarokvasakon nehezen fordult a nehéz fa. Friss, édes éjszakai levegő óvakodott be a résen, s egy árnyék siklott rajta ki, egy pillanatra megállt a házfal mellett, aztán átszaladt a kerten a repkény-beszőtte kőfalig.
A fal tetején megpihent egy pillanatra. A Helytartó háza sötéten gubbasztott a füvön, homályos ablakain túl itt-ott imbolygó fények gyúltak, majd eltűntek, a Testőrség őrjáratának gyertyái. 
Halk puffanás, sötét alak huppant a macskakövekre és húzódott a fal árnyékába. Meglapult. Figyelt. 
A sarkon túl, egy fáklya táncoló fényében hórihorgas alak bukkant fel, pipafüst libegte körül, szája sarkánál izzott a parázs. Megállt a fáklya fénykörében, körülnézett, aztán visszabaktatott.
Ott az ügynök.
Shija ellökte magát a faltól és elfutott az ellenkező irányba. 




Nevetést és port kergetett a szél a falu főutcáján, felborzolta a kutyák szőrét és meglobogtatta az asszonyok szoknyáját a kút mellett. Az úton egy férfi baktatott lassan, gyerekek ugrálták körül. 
Shija behunyta a szemét és nagyot szippantott a levegőből. A szél lefújta fejéről a csuklyát, aranyszínű fürtök szálltak szerteszét, a barna utazóköpeny felfúvódott és hátrább penderítette a nőt, aki nevetett, szíve kenyérillattól és szeretettől volt nehéz. Az út füves ösvénnyé szelídült és felkúszott a Dombok közé. 
A ház ugyanúgy gubbasztott az Öregdomb hátán, mint évekkel ezelőtt. Végiglépdelt a köveken a küszöbig, tenyerét az ajtó fájára simította és felsóhajtott, másik kezével összerántotta magán a köpenyt.
Három koppantás.
A ház mélyén valaki kiabált, zár kattant halkan, s az ajtó halkan recsegve kinyílt.
A férfi némán állt a küszöbön, keze a kilincsen. 
- Shi... Shija! Te...
Dióillat, erős karok, a férfi nevetett és a levegőbe kapta őt. A dolgok a helyükre kattantak. Hazaérkezett.
Aztán megérintette a köpenye alatt a medált.
- Driko...
Csönd támadt, mély és félelmetes. A férfi megsimogatta a fejét.
- Talán gyere beljebb - mondta halkan. 
 Odabent hűvös volt és félhomály, a deszkapadló otthonosan recsegett, a füzeken átszűrődő fény zöldre festette a levegőt. A nő megállt a szoba közepén, a béke szertefoszlott, a kétségbeesés visszafészkelt és ott maradt.
- Segítened kell.
- Tudom.
- De a baj...
- Gyereket vársz.
Shija megfordult és a férfira nézett. 
Csalódottság. Félelem. Szeretet.
- Kémkedni küldtek a Helytartó házába, engem és Lissát. Mar... Mar ő... - borzalom hullott a szobára és feketeség. Összeborzongtak - Elmentem Chrin Hollowhoz. Nevetett. Azt mondta, remélni sem mert hasonlót. Hiszen tudod... - szaggatottan felzokogott - Mar vére és az enyém... az Ige, ő maga lesz az Ige, hallom őt, érzem őt, az ereje hatalmas lesz, iszonyú és a Rend... Ismered a Szavakat, a vén Kirlu ostoba jóslatát, azt hiszik Ő a Gyermek, tudod mit jelent ez, igaz?!...  - Driko közelebb lépett .
- Shija...
- Elveszik tőlem... El fogják venni tőlem és megölik, hogy megmentsék a világukat... Én... én elszöktem. Segítened kell! Kérlek! 
Nézte őt, könnyes arcát, poros köpenyét, a kétségbeesést, ami körülfonta. Nézte a nőt, akit egész életében szeretett.
Lassan, megfontoltan bólintott.