Zaj. Fény. Vörös és fekete. A mályvaszín ég alatt ibolya-tenger. Fodrok. Szőnyegek. Kacaj.
Merre...? A fátyolszövet meghasad. Az Átvilág sikoly fáj kell nincs nem érdekes csak te számít nem igaz nem igaz lehetetlen...!!!!!!!!!!
Messze, messze, messze mentél hol vagy nem látlak a szemed a kezed hideg hideg hideg!!!!!!!!!!! Hol? Hol?? Hol??? HOL????
- Lwin! Lwin! Ne csináld! Kérlek!
- Csend csend húz, fáj fáj fáj, segíts, kérlek, kérlek!!!!!!
A lány vadul tekergett a karjai közt, körmei hosszú, szaggatott sebeket téptek a fiú bőrébe.
- Hol vagy? Hol hol hol hol?! Kell kell segíts, fáj úgy fáj!
- Lwin! Nézz rám! Nézz rám!
- Ne lökj, ne leökj el, nem, nem, nem, nem nem akarom!
Sötét ruhás Őrök törték be az ajtót, acélkarok tépték ki karjai közül a lányt, Ige kavargott a szobában bele- belekapva az emberi végtagok összegabalyodott csomójába.
A kiáltások halkulni kezdtek.
Aztán a zokogás is elcsöndesült.
A mályvaszín ég alatt egy szőnyeg repült a láthatár felé.
"A Mesélő egy világot köpött az univerzumba és életet sikoltott belé. Fényeset és árnyékosat. Jót is, meg rosszat. Meséket teremtett és felkacagta őket az égnek. És az ég visszakacagott rá."
2011. november 25., péntek
2011. november 14., hétfő
Tizedik Történet - Édesek
- Szen?
- Itt vagyok - a lány megfordult, fehér ruhája lassan hullámzott utána. Megsimogatta az arcát.
- Mennyi idő még?
- Kevés - mondta a fiú rekedten. Kinézett a mocsokfoltos ablakon a Városra, az üres utcák szürke pókhálója széttárt ujjú tenyérként hevert alattuk, harmatcseppek szikráztak a hajnali fényben.
Az utolsó hajnalén.
A nap sosem látott ragyogással kelt föl, izzó golyóbis a keleti szemhatáron, fénybe fojtotta a várost és a szemükbe tűzött. Szen belékapaszkodott, ujjai görcsösen összefonódtak a hátán, arcát a fiú mellkasába rejtette.
- Szeretlek - monda halkan. Laz a hajába túrt, hagyta szétlibegni a sötét szálakat, aranyfény villant rajtuk, ígéret, az utolsó.
Az utcák megteltek. Férfiak és nők léptek ki a huzatos kapualjakból az aszfaltra, üres arcok, homályos szemek. Néhányan sírtak, valaki felkacagott, rekedtes hangja bántón visszhangzott a házak között.
Szen felnézett és mosolygott, szemei ragyogtak a sötét pillák mögött. A keze reszketett.
- Megígéred...? - kérdezte csöndesen. A fiú megszorította, tenyerét végigfuttatta a hátán, érezte a ruha vékony anyaga alatt a kiálló csigolyákat.
- Odaát - súgta a lány hajába. Lent az emberek megfogták egymás kezét, mind egy irányba néztek, keletnek.
A nap izzott. Égetett.
Csak egy perc volt.
Por és hamu.
Semmi kín, semmi fájdalom.
Még érezte forró kezeit a hátán, aztán semmi se volt.
Szivárványos ragyogás borította lángba az eget.
- Itt vagyok - a lány megfordult, fehér ruhája lassan hullámzott utána. Megsimogatta az arcát.
- Mennyi idő még?
- Kevés - mondta a fiú rekedten. Kinézett a mocsokfoltos ablakon a Városra, az üres utcák szürke pókhálója széttárt ujjú tenyérként hevert alattuk, harmatcseppek szikráztak a hajnali fényben.
Az utolsó hajnalén.
A nap sosem látott ragyogással kelt föl, izzó golyóbis a keleti szemhatáron, fénybe fojtotta a várost és a szemükbe tűzött. Szen belékapaszkodott, ujjai görcsösen összefonódtak a hátán, arcát a fiú mellkasába rejtette.
- Szeretlek - monda halkan. Laz a hajába túrt, hagyta szétlibegni a sötét szálakat, aranyfény villant rajtuk, ígéret, az utolsó.
Az utcák megteltek. Férfiak és nők léptek ki a huzatos kapualjakból az aszfaltra, üres arcok, homályos szemek. Néhányan sírtak, valaki felkacagott, rekedtes hangja bántón visszhangzott a házak között.
Szen felnézett és mosolygott, szemei ragyogtak a sötét pillák mögött. A keze reszketett.
- Megígéred...? - kérdezte csöndesen. A fiú megszorította, tenyerét végigfuttatta a hátán, érezte a ruha vékony anyaga alatt a kiálló csigolyákat.
- Odaát - súgta a lány hajába. Lent az emberek megfogták egymás kezét, mind egy irányba néztek, keletnek.
A nap izzott. Égetett.
Csak egy perc volt.
Por és hamu.
Semmi kín, semmi fájdalom.
Még érezte forró kezeit a hátán, aztán semmi se volt.
Szivárványos ragyogás borította lángba az eget.
2011. november 13., vasárnap
- Egy kis kitérő -
Az éjszaka lágy, az éjszaka illatos, meg balzsamos, meg sötét, feketeszerűbe hajló éjfélszagú tintakék.
A táj egy merő vadregény. Ezüstfák, aranyfák, levelek pergő tánca a sárga földre, a neonzöld crossmotor némileg bezavar a képbe, de a hangulat abszolút Középfölde, igen, minden kétséget kizáróan az.
A fű lágy, a virágillat émelyítő, a...
Veszett csörömpölés, húrtépés, rikoltozás. Kékes képernyőfény vág a retinámba, a homlokomra csúszott telefon kilométeres betűkkel ordít: ÉBREDJ FEL TE LUSTAMARHAÁLLATTETEANYUCIDSZÉGYENETE!!!!!!!
A Mesélő kínnal szétfeszegeti összeragadt szempilláit, eldobja a pajszert, majd falhoz suhintja a készüléket, heveny. Lemászik a létrán, egy fokot elnéz, puffanás. A Mesélő Édibédi Kistesója haszonállat-röffentést hallat, egy párna repül az álmos arcba, hősünk sikoltozásba fogna, ha merne. "Don't wake me" üvölt a mobil, nesze neked szundi üzemmód, technika, szonierikkszon, anyámtyúkja.
A rongyok érdekes pozícióba tekeredve landolnak a célszemély testfelületén, fogkefe-szőrök meredeznek a szájból, nyele valahol a mandula körül fickándozik.
Harisnya. Pulóver. Pulóver #2. Pulóver #3. Pulóver #4. Sapka. Sál. Bundabugyi. Kabát. Mindjárt kettő. Odakint a zimankó fergeteges, a hőmérő 3 fok alá csökkent. Jégvirágok nyílnak a Mesélő pirospozsgás pofázmányán. Apró sikkantások szöknek ajaki közül, a hidegtől, az elejtett kulcstól, netán az idő előrehaladott voltától, hunóz? A vonat közel jár. Túl közel.
Mesébe illő nap kezdődik. Éljen a hatefő!
A táj egy merő vadregény. Ezüstfák, aranyfák, levelek pergő tánca a sárga földre, a neonzöld crossmotor némileg bezavar a képbe, de a hangulat abszolút Középfölde, igen, minden kétséget kizáróan az.
A fű lágy, a virágillat émelyítő, a...
Veszett csörömpölés, húrtépés, rikoltozás. Kékes képernyőfény vág a retinámba, a homlokomra csúszott telefon kilométeres betűkkel ordít: ÉBREDJ FEL TE LUSTAMARHAÁLLATTETEANYUCIDSZÉGYENETE!!!!!!!
A Mesélő kínnal szétfeszegeti összeragadt szempilláit, eldobja a pajszert, majd falhoz suhintja a készüléket, heveny. Lemászik a létrán, egy fokot elnéz, puffanás. A Mesélő Édibédi Kistesója haszonállat-röffentést hallat, egy párna repül az álmos arcba, hősünk sikoltozásba fogna, ha merne. "Don't wake me" üvölt a mobil, nesze neked szundi üzemmód, technika, szonierikkszon, anyámtyúkja.
A rongyok érdekes pozícióba tekeredve landolnak a célszemély testfelületén, fogkefe-szőrök meredeznek a szájból, nyele valahol a mandula körül fickándozik.
Harisnya. Pulóver. Pulóver #2. Pulóver #3. Pulóver #4. Sapka. Sál. Bundabugyi. Kabát. Mindjárt kettő. Odakint a zimankó fergeteges, a hőmérő 3 fok alá csökkent. Jégvirágok nyílnak a Mesélő pirospozsgás pofázmányán. Apró sikkantások szöknek ajaki közül, a hidegtől, az elejtett kulcstól, netán az idő előrehaladott voltától, hunóz? A vonat közel jár. Túl közel.
Mesébe illő nap kezdődik. Éljen a hatefő!
2011. november 4., péntek
Kilencedik Történet - Vadak
- Az anyád ringyó volt! Egy ringyó, ringyó, ringyó! - üvöltött Skraz, a szájából nyál fröcsögött, arca vörös volt az erőfeszítéstől. Vézna felvisított és rávetette magát, de a nála kétszer nagyobb fiú lefogta a kezeit és az arcába vágott.
- Rohadt kis fattyú vagy, Vézna! Te meg az a ribanc anyád!
- Ne merd bántani az anyámat! - sikított a kislány, de hiába kapálózott, Skraz hatalmas markaiból nem tudott szabadulni.
- Ribanc, ribanc, ribanc!
- Neked nincs is anyád, Skraz! Kidobott, mikor meglátta a randa képedet! - feleselt Vézna, mire kapott még egyet az arcába.
- Kussolj, fattyú!
Érezte, ahogy dagad, hiába próbálta lenyelni. A kislány elcsendesedett, a szemeit összeszorította. Küzdött.
- Eressz! - nyöszörgött, a fiú kinevette.
- Megdöglesz, mocsok!
A düh nőtt, egyre nőtt, nem tudta visszagyűrni. Egy lobbanás. A sikátor fénybe borult.
Skraz a földön hevert, kapkodva lélegezve, orrából vércsík tekergőzött a sárba. Vézna kezeit a szája elé kapta, már hallotta a futó lépteket a sarkon túl, hogy az utca népe vagy az Őrök, mindegy volt.
Futásnak eredt.
Az egyik kapualjból egy asszony lépett ki, elgondolkozva nézte a földön heverő, kábult kölyköt aztán a kislány után bámult. Kosarát magához szorítva lassan a sovány alak nyomába szegődött.
Vézna majdnem a negyed túlsó határáig rohant, csak a szélső viskók között állt meg lihegve. A városfal és a negyed közt tátongó üres sávra bámult, egy katona lépkedett arra, páncélján a gyűlölt fehér-vörös címerrel, kezében rövid gyalogsági lándzsa, övében kard.
Léptek kopogtak a köveken, valaki sóhajtott. A kislány rémülten fordult hátra.
Alacsony asszony volt, zöld szemű, kék kendője alól kibuktak göndör, barna fürtjei.
- Mit akarsz? - kérdezte Vézna, hiába próbálva elfojtani hangjában a remegést. A nő elmosolyodott.
- Szép mutatvány volt az az előbb.
A levegő bennszorult a kislány torkában, szíve vadul zakatolt.
Francba!
- Érdekelsz. A nevem Nadnaan. Gyerekekkel foglalkozom.
- Ha nem akar feldobni, mit áll még itt?- sziszegte a kislány. Az asszony elmosolyodott.
- Van egy házam, messze mindentől Északon. Sok veled egykorú gyerek van ott. Szeretném, ha velem jönnél.
- Aha! Mint Nar Hawok a múlt héten. Meghalt! Láttuk a hulláját a csatornában!
- Vagy velem jössz, vagy az Őrök visznek el. Hallom őket. Követtek idáig. Az Ige különleges csemege a Kormányzó zárkáiban.
Nézték egymást, az utcagyerek és az asszony. Vasalt csizmasarkak kopogása dobbant két utcával beljebb.
Csapda.
- Oké. Benne vagyok. Elmegyek magával. Csak siessen!
- Mi a neved?
Zöld szemek. Szivárvány.
- Vézna.
- Az igazi neved.
A kislány nyelt egyet.
- Eyola. Eyola Vani.
Szivárványos villanás, cseresznyeillat, égett folt a földön.
Az Őrök befordultak a sarkon.
Üresség. Csend.
Az Ige illata körbelibegte a környéket.
- Rohadt kis fattyú vagy, Vézna! Te meg az a ribanc anyád!
- Ne merd bántani az anyámat! - sikított a kislány, de hiába kapálózott, Skraz hatalmas markaiból nem tudott szabadulni.
- Ribanc, ribanc, ribanc!
- Neked nincs is anyád, Skraz! Kidobott, mikor meglátta a randa képedet! - feleselt Vézna, mire kapott még egyet az arcába.
- Kussolj, fattyú!
Érezte, ahogy dagad, hiába próbálta lenyelni. A kislány elcsendesedett, a szemeit összeszorította. Küzdött.
- Eressz! - nyöszörgött, a fiú kinevette.
- Megdöglesz, mocsok!
A düh nőtt, egyre nőtt, nem tudta visszagyűrni. Egy lobbanás. A sikátor fénybe borult.
Skraz a földön hevert, kapkodva lélegezve, orrából vércsík tekergőzött a sárba. Vézna kezeit a szája elé kapta, már hallotta a futó lépteket a sarkon túl, hogy az utca népe vagy az Őrök, mindegy volt.
Futásnak eredt.
Az egyik kapualjból egy asszony lépett ki, elgondolkozva nézte a földön heverő, kábult kölyköt aztán a kislány után bámult. Kosarát magához szorítva lassan a sovány alak nyomába szegődött.
Vézna majdnem a negyed túlsó határáig rohant, csak a szélső viskók között állt meg lihegve. A városfal és a negyed közt tátongó üres sávra bámult, egy katona lépkedett arra, páncélján a gyűlölt fehér-vörös címerrel, kezében rövid gyalogsági lándzsa, övében kard.
Léptek kopogtak a köveken, valaki sóhajtott. A kislány rémülten fordult hátra.
Alacsony asszony volt, zöld szemű, kék kendője alól kibuktak göndör, barna fürtjei.
- Mit akarsz? - kérdezte Vézna, hiába próbálva elfojtani hangjában a remegést. A nő elmosolyodott.
- Szép mutatvány volt az az előbb.
A levegő bennszorult a kislány torkában, szíve vadul zakatolt.
Francba!
- Érdekelsz. A nevem Nadnaan. Gyerekekkel foglalkozom.
- Ha nem akar feldobni, mit áll még itt?- sziszegte a kislány. Az asszony elmosolyodott.
- Van egy házam, messze mindentől Északon. Sok veled egykorú gyerek van ott. Szeretném, ha velem jönnél.
- Aha! Mint Nar Hawok a múlt héten. Meghalt! Láttuk a hulláját a csatornában!
- Vagy velem jössz, vagy az Őrök visznek el. Hallom őket. Követtek idáig. Az Ige különleges csemege a Kormányzó zárkáiban.
Nézték egymást, az utcagyerek és az asszony. Vasalt csizmasarkak kopogása dobbant két utcával beljebb.
Csapda.
- Oké. Benne vagyok. Elmegyek magával. Csak siessen!
- Mi a neved?
Zöld szemek. Szivárvány.
- Vézna.
- Az igazi neved.
A kislány nyelt egyet.
- Eyola. Eyola Vani.
Szivárványos villanás, cseresznyeillat, égett folt a földön.
Az Őrök befordultak a sarkon.
Üresség. Csend.
Az Ige illata körbelibegte a környéket.
2011. november 3., csütörtök
Nyolcadik Történet - Szeretetből, vagy ki tudja, miért...
Csönd volt és meleg, hűvös volt a kő a talpa alatt, a fal érdes az ujja hegyénél.
A sötét körülfonta és elrejtette őt, amint végigsurrant a folyosókon, a függönyök résein bebújó holdfény néha átsuhant fekete alakján, árnyékát a kőpadlóra festve.
Az ajtó halkan nyekkent egyet, mikor nekinyomta a vállát, a kenetlen sarokvasakon nehezen fordult a nehéz fa. Friss, édes éjszakai levegő óvakodott be a résen, s egy árnyék siklott rajta ki, egy pillanatra megállt a házfal mellett, aztán átszaladt a kerten a repkény-beszőtte kőfalig.
A fal tetején megpihent egy pillanatra. A Helytartó háza sötéten gubbasztott a füvön, homályos ablakain túl itt-ott imbolygó fények gyúltak, majd eltűntek, a Testőrség őrjáratának gyertyái.
Halk puffanás, sötét alak huppant a macskakövekre és húzódott a fal árnyékába. Meglapult. Figyelt.
A sarkon túl, egy fáklya táncoló fényében hórihorgas alak bukkant fel, pipafüst libegte körül, szája sarkánál izzott a parázs. Megállt a fáklya fénykörében, körülnézett, aztán visszabaktatott.
Ott az ügynök.
Shija ellökte magát a faltól és elfutott az ellenkező irányba.
Nevetést és port kergetett a szél a falu főutcáján, felborzolta a kutyák szőrét és meglobogtatta az asszonyok szoknyáját a kút mellett. Az úton egy férfi baktatott lassan, gyerekek ugrálták körül.
Shija behunyta a szemét és nagyot szippantott a levegőből. A szél lefújta fejéről a csuklyát, aranyszínű fürtök szálltak szerteszét, a barna utazóköpeny felfúvódott és hátrább penderítette a nőt, aki nevetett, szíve kenyérillattól és szeretettől volt nehéz. Az út füves ösvénnyé szelídült és felkúszott a Dombok közé.
A ház ugyanúgy gubbasztott az Öregdomb hátán, mint évekkel ezelőtt. Végiglépdelt a köveken a küszöbig, tenyerét az ajtó fájára simította és felsóhajtott, másik kezével összerántotta magán a köpenyt.
Három koppantás.
A ház mélyén valaki kiabált, zár kattant halkan, s az ajtó halkan recsegve kinyílt.
A férfi némán állt a küszöbön, keze a kilincsen.
- Shi... Shija! Te...
Dióillat, erős karok, a férfi nevetett és a levegőbe kapta őt. A dolgok a helyükre kattantak. Hazaérkezett.
Aztán megérintette a köpenye alatt a medált.
- Driko...
Csönd támadt, mély és félelmetes. A férfi megsimogatta a fejét.
- Talán gyere beljebb - mondta halkan.
Odabent hűvös volt és félhomály, a deszkapadló otthonosan recsegett, a füzeken átszűrődő fény zöldre festette a levegőt. A nő megállt a szoba közepén, a béke szertefoszlott, a kétségbeesés visszafészkelt és ott maradt.
- Segítened kell.
- Tudom.
- De a baj...
- Gyereket vársz.
Shija megfordult és a férfira nézett.
Csalódottság. Félelem. Szeretet.
- Kémkedni küldtek a Helytartó házába, engem és Lissát. Mar... Mar ő... - borzalom hullott a szobára és feketeség. Összeborzongtak - Elmentem Chrin Hollowhoz. Nevetett. Azt mondta, remélni sem mert hasonlót. Hiszen tudod... - szaggatottan felzokogott - Mar vére és az enyém... az Ige, ő maga lesz az Ige, hallom őt, érzem őt, az ereje hatalmas lesz, iszonyú és a Rend... Ismered a Szavakat, a vén Kirlu ostoba jóslatát, azt hiszik Ő a Gyermek, tudod mit jelent ez, igaz?!... - Driko közelebb lépett .
- Shija...
- Elveszik tőlem... El fogják venni tőlem és megölik, hogy megmentsék a világukat... Én... én elszöktem. Segítened kell! Kérlek!
Nézte őt, könnyes arcát, poros köpenyét, a kétségbeesést, ami körülfonta. Nézte a nőt, akit egész életében szeretett.
Lassan, megfontoltan bólintott.
A sötét körülfonta és elrejtette őt, amint végigsurrant a folyosókon, a függönyök résein bebújó holdfény néha átsuhant fekete alakján, árnyékát a kőpadlóra festve.
Az ajtó halkan nyekkent egyet, mikor nekinyomta a vállát, a kenetlen sarokvasakon nehezen fordult a nehéz fa. Friss, édes éjszakai levegő óvakodott be a résen, s egy árnyék siklott rajta ki, egy pillanatra megállt a házfal mellett, aztán átszaladt a kerten a repkény-beszőtte kőfalig.
A fal tetején megpihent egy pillanatra. A Helytartó háza sötéten gubbasztott a füvön, homályos ablakain túl itt-ott imbolygó fények gyúltak, majd eltűntek, a Testőrség őrjáratának gyertyái.
Halk puffanás, sötét alak huppant a macskakövekre és húzódott a fal árnyékába. Meglapult. Figyelt.
A sarkon túl, egy fáklya táncoló fényében hórihorgas alak bukkant fel, pipafüst libegte körül, szája sarkánál izzott a parázs. Megállt a fáklya fénykörében, körülnézett, aztán visszabaktatott.
Ott az ügynök.
Shija ellökte magát a faltól és elfutott az ellenkező irányba.
Nevetést és port kergetett a szél a falu főutcáján, felborzolta a kutyák szőrét és meglobogtatta az asszonyok szoknyáját a kút mellett. Az úton egy férfi baktatott lassan, gyerekek ugrálták körül.
Shija behunyta a szemét és nagyot szippantott a levegőből. A szél lefújta fejéről a csuklyát, aranyszínű fürtök szálltak szerteszét, a barna utazóköpeny felfúvódott és hátrább penderítette a nőt, aki nevetett, szíve kenyérillattól és szeretettől volt nehéz. Az út füves ösvénnyé szelídült és felkúszott a Dombok közé.
A ház ugyanúgy gubbasztott az Öregdomb hátán, mint évekkel ezelőtt. Végiglépdelt a köveken a küszöbig, tenyerét az ajtó fájára simította és felsóhajtott, másik kezével összerántotta magán a köpenyt.
Három koppantás.
A ház mélyén valaki kiabált, zár kattant halkan, s az ajtó halkan recsegve kinyílt.
A férfi némán állt a küszöbön, keze a kilincsen.
- Shi... Shija! Te...
Dióillat, erős karok, a férfi nevetett és a levegőbe kapta őt. A dolgok a helyükre kattantak. Hazaérkezett.
Aztán megérintette a köpenye alatt a medált.
- Driko...
Csönd támadt, mély és félelmetes. A férfi megsimogatta a fejét.
- Talán gyere beljebb - mondta halkan.
Odabent hűvös volt és félhomály, a deszkapadló otthonosan recsegett, a füzeken átszűrődő fény zöldre festette a levegőt. A nő megállt a szoba közepén, a béke szertefoszlott, a kétségbeesés visszafészkelt és ott maradt.
- Segítened kell.
- Tudom.
- De a baj...
- Gyereket vársz.
Shija megfordult és a férfira nézett.
Csalódottság. Félelem. Szeretet.
- Kémkedni küldtek a Helytartó házába, engem és Lissát. Mar... Mar ő... - borzalom hullott a szobára és feketeség. Összeborzongtak - Elmentem Chrin Hollowhoz. Nevetett. Azt mondta, remélni sem mert hasonlót. Hiszen tudod... - szaggatottan felzokogott - Mar vére és az enyém... az Ige, ő maga lesz az Ige, hallom őt, érzem őt, az ereje hatalmas lesz, iszonyú és a Rend... Ismered a Szavakat, a vén Kirlu ostoba jóslatát, azt hiszik Ő a Gyermek, tudod mit jelent ez, igaz?!... - Driko közelebb lépett .
- Shija...
- Elveszik tőlem... El fogják venni tőlem és megölik, hogy megmentsék a világukat... Én... én elszöktem. Segítened kell! Kérlek!
Nézte őt, könnyes arcát, poros köpenyét, a kétségbeesést, ami körülfonta. Nézte a nőt, akit egész életében szeretett.
Lassan, megfontoltan bólintott.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)