Sötét volt, mikor fölébredt. Az emlékek rögtön visszatértek, rávetették magukat a homályos sarkokból és támadtak, keserűn üvöltve, fájón.
...Az anyja arca, könnyek véste fehér csíkok a kormos bőrön, a barázdáktól ölelt sápadt-kék szemek kétségbeesetten tapadtak rá, mintha az asszony örökre az eszébe akarta volna vésni egyetlen megmaradt gyermeke vonásait. A kezek, meglepően erős kezek egy ekkorka nőhöz képest, kezek, amik belökték őt a pincébe és berántották utána a vasajtót, csöndbe és sötétségbe temetve.
...Emlékezett a szirénák hangjára, még korábbról. Kirohantak az utcára. Fejvesztve menekülő embertömeg sodrában vergődtek előre, nem tudta merre, más sem. A szirénák üvöltöttek, a nap szikrázott a sápadt-kék égen, tépett lombú fák ágai martak belé. Aztán meghallották a repülőgépek zúgását.
...A pincében foszladozó kartondobozokat talált, elbújt közéjük és reszketett, a moraj dübörgéssé, aztán üvöltéssé fokozódott, éles fény vágott a szemébe és elvakította, aztán csend lett.
Iszonyú csend.
Sokáig, órákig vagy napokig kuporgott a kartondobozok alatt, szemeit a sötétségbe meresztve. Aztán, kábultan a rémülettől elaludt, és aludt, álomtalanul, hosszú-hosszú időn keresztül.
A homály lassan foszladozni kezdett. A behorpadt fémajtón aprócska fénysugár kúszott be és ült meg a lépcsősor tetején, a feketeséget tompa szürkévé oldva fel. Akkor összeszedte a bátorságát és kimászott a fészkéből, bizonytalan mozdulatokkal, inkább négykézláb, mint két lábon elkúszott a lépcsőig, aztán megállt. Fülelt.
Semmi.
A pince hallgatott és hallgatott az ajtón túli világ is.
Lassan mászott föl, egyik lépés a másik után, szemét az ajtóra meresztve. Az utolsó lépcsőfokon megint megállt. Óvatosan fölemelte a karját és a meggyötört fémre simította a tenyerét. Langyos volt és érdes.
Valóságos.
A fém érintésébe kapaszkodott és az apró fénysugárba, ami most az orrára telepedett, porszemek táncoltak benne, mint apró bolygócskák. Csodálkozva bámulta őket, utánuk kapott a másik kezével, de azok szétszaladtak és mintha nevettek volna.
Szelíden megtaszította az ajtót. A zsanér megcsikordult, fény tört át a résen, keskeny rés volt, annyi csak, hogy egy vézna kislány átférhessen rajta. Átcsúszott. A megtekeredett ajtó egy kiálló darabja a hátába kapott, de föl sem figyelt rá.
A várost kereste, de nem találta. Csak romokat látott. Feketére égett falakat. Megolvadt üveget. Csomóba tekeredett fémoszlopokat. És hamukupacokat, kupacokat, csontokat és szenes bőrfoszlányokat, tűz, pokol-tűz nyomait mindenhol, és emberi maradványokat, maradványokat, itt is, ott is...
Egyedül volt.
A világ halott. Szörnyű, iszonyú halált halt. És ő mégis él.
Ki tudja, hogy maradhatott életben. Az anyja utolsó mozdulata volt, mikor berántotta mögötte az ajtót. Ő is halott. Mindenki halott. Mindenki.
Lassan lecsúszott a fekete betonra, ami még meleg volt csupasz lába alatt. Könnytelen, néma döbbenettel meredt a pokol után maradt romokra, az üvegcserepek élete széthullott szilánkjai voltak, a napfény mindezek megcsúfolása, a nevető démon a romváros fölött.
Felhők kúsztak elé keletről. Halványszürkék voltak a fehér ég előtt, árnyékot vetettek a csupasz falak közé és az ő arcára is.
Akkor kezdett el sírni, amikor az első cseppek lehullottak a meleg aszfaltra. Sós könnyei összemosódtak a záporral, nyüszítését elnyomta a betonra, fémre hulló esőcseppek dohogása.
Tisztára mosott mindent az az eső. Elmosta a kormot és a hamut, a csontokat és a füstöt. Mindent fehérre mosott, fehérre a megégetett falakat és a betont, az eget is és a kicsi lányt a halott város szívében, addig mosta, míg a szeme kifakult és nem látott többé. Forró és hűvös eső volt, nyári esték zápora. Mire elállt, eltűnt a földről a pokol lábnyoma, zöld füvet ringatott a szél és a mező közepén fehér szemű gyermek aludt, könnyáztatta arcán békés, boldog mosollyal.
