Tizenhatodik Történet - A Mesélő csak csöndesen sikít

Nagy a csönd.
Furcsán kóvályog a fejem és zavarosakat álmodok. Lázálmok, látszik a szélükön fodrozódó szürkeségen, de különben élesek és fájdalmasak, mint a késszúrás, a színek homlokon döfnek, kérlelhetetlenül. 
A Mesélő csak csöndesen sikít. Gyenge vagyok és néha egészen közelről érzem, átfurakszik a csontjaimon, ezerszínű szemei kegyetlenek, ahogy a szemöldökömre huppan és csapzott hajammal babrál. És kacag. Azt is halkan. Arca egy ártatlan gyermeké, sápadt, áttetsző, megpillantom a szemem sarkából, de elsuhan, kóválygó fejem nem tudja követni fürgeségét.
Csak fekszem, nem csinálok semmi mást. Olvasok. Könyvlapok surrognak, elfáradok, alszom egy keveset, újra és újra ellenőrzöm, nem üzent-e, nem keresett-e senki, majd visszadőlök és a zöld szegélyű mennyezetet bámulom órákon át.
Ő ilyenkor a legelevenebb. Szinte látható. Átfúrja a valóság pókhálóit és táncol a porszemekkel, bágyadt mosolyra húzza a szám sarkait és az orromra ül.
Fantáziálok megint. Talán a láz. A csönd. A konyhából jövő illatok. A kert szaga, ami hol meleg, hol hideg, föld- és fűszagú, menta- és kutyaszőrszagú meg orgonaszagú és füstszagú, ami a hajamba issza magát, és nyüzsgésszagú, ami furcsa, hiszen nagy a csönd.
A Mesélő kinevet. Látom a sápadtkék ajkain ingó mosolyt, s apró gyöngyfogait, aztán elkopik és visszasurran, valahova mélyre, egy pókhálókkal és poros, rég elfeledett emlékekkel teli dobozokkal telezsúfolt zugba, ahol várja egy ágy és egy égő gyertya. Álmos. A bőröm forró, kinyújtom a kezem és mellényúlok a pohárnak, tapogatózom. Hűvös az üveg, olyan jó...
Én is álmos vagyok. Szavakkal kergetőzöm, míg elszunnyadok, minden szó más és más színű, mint a Mesélő szemének szálkái, elzsongítanak lassan, egy régi pokróc köré csavarodom, és.................

Tizenötödik Történet - Skizoid agymenés

Sötétedik.

Felkapcsolom az asztali lámpát, összegyűrt papírokra esik a fénye, legutóbbi próbálkozásaim halál-szaga, tintafoltok csillognak gúnyosan.

Esőcseppek kopognak a borostyán levelein. Zöld levelek, sárga szegélyű virágok, az ég fodros, szürke szoknyát öltött, mögé rejtve a napot. Kéken csillog a szeme a molyrágta réseken.

Különös napok, különös idők. A csönd halkan pendülő, fényes csillanásokat köpköd, léptek koppannak a padlón, senki-léptek, békések, otthonosak, mégis rémisztők.

Bekapcsolom a rádiót.

Nevetés. Édességtől csöpögő reklámok. Zene, vagy legalábbis hasonló. Kitépem a dugót a falból. Reszket a kezem.

A Mesélő aggódva tekergőzik elő csont-hús testem mélyéről és a szemem peremére ül.

"Jól vagy?" - kérdi halkan, mire nevetek. Az ablakban megpillantom a tükörképem, sápadt arcomon furcsa grimaszba torzult vonások kuszasága, hajtincsek tapadnak közéjük. A levegő széttöredezik és önmaga köré fordul, összezuhannak a szilánkok. Átcsúszom. Érzem, ahogy a Mesélő felsóhajt, és a végtagjaimba simul, ujjaimmal a hajamba túr és felnevet, idegenül. Létezésem furcsa árnyalata. Mélységemből kiszakadt emlék.

Szinte öntudatlanul lépek ki az ajtón. Félhomály ömlik át rajtam. Élesen vibráló kontúrok. Tompa színek.

Most van időm gondolkodni. A fű nedves meztelen talpam alatt, vállaimon hideg víz csurog, arcomat megsimogatja a szél. Esőszag van, föld, zsenge fű és ázott virágok nehéz illata. Megkapaszkodom egy ágban, tenyerem alatt érzem az erek lassú lüktetését, a sokszínű nedvek áramlása visszhangot ver a testemen. Fölfelé zuhanok és háttal esem az égre, szilánkokra törik a kék bura, mögötte megpillantom az arcomat, torz mosoly, szivárványló pára a bőrömön.

A Mesélő visszahúzódik.

Elmúlt. Felnézek a szürke égre és összerázkódom. Az Öregtemető jut eszembe. Alig emlékszem a kifelé vezető útra. Ketten fogtak karon, és rángattak vissza, erőnek erejével

Kettős látás. Görbe tükör. A csillagok visszhangja egy üveggolyóban. Az Ige, csomóba gyűrve. Megszaggatott könyvlapok.

Ő a Mesélő.

Ki tudja, honnan jött, és meddig marad? Meddig vezeti ujjaimat a papíron és meddig suttog idegen titkokat a fülembe, húsom és izmaim mélyéről előkígyózva, lassan, mint egy árnyék?

Pókhálókat sző a csontjaimra és néha nevet, édesen, mint egy kisgyerek. Néha sír, olyan könnyeket, amiket nem értek, testek pusztulását és égő porhalmokat.

A szívemre szorítom a kezem és hallgatom egyenletes szuszogását. A ruhám teljesen átázott, nedves tincsek tapadnak az arcomra.

Hidegek.

Valóságosak.

Tizennegyedik Történet - Egyszer volt, hol nem volt

Elvették!
Üvöltött. Kétszer. Háromszor. Ezerszer. Sav marta az ereit, hideg körmök tépték a bőrét, fájdalom szaggatta a szívét, újra, újra és újra.
Elvették!!
Valahol egy mély, belső zugban, rettegve, csupaszon nem hitte el, hogy az iszonyat tőle származik.

Szakadó hús. Fémen sikoltó fém.

El...vették!!!
Emlékezett rá. A bőre érintésére. Az illatára. A szemei zöldjére. A nevetésére. Emlékezett az ujjai formájára, a dereka ívére, a szavaira, a hangja dallamára.

Szapora lihegés. A falakon hosszú, vörös csíkok. Egy test a sarokban.

Érezte a csöndet. A csöndet az akarat helyén. És a fájdalmat, amit az égő bőr és az emlékek üvegszilánkjai téptek belé.

Emlékek.

Szélben ringó ágak, hullámzó fű, kék víz. Fehér szoknyaszegély a parton, esőcseppek a hosszú, barna fonatokon. Nedves pillák. Gyémántkövek.

A világ szétfolyt és görcsös, olvadt csomókba tekeredett össze, betört körmei között szivárgott a vér.
Csend volt.
Nem hasonlított a régi napok fél-boldogságba simuló, keserédes csöndjeihez.
Ez kegyetlen volt.
Mindennél kegyetlenebb.

Mindent elvettek. Mindent, de mindent.

Tizenharmadik Történet - Mese egy fiúról

A fiúnak zöld szemei voltak és barna haja. Szeretett a földön ülni és olvasni és szerette a zenét. Szeretett a levegőbe bámulni, felhőket vagy csillagokat keresve.
De legfőképpen egy lányt szeretett. 
A lány hasonlított hozzá. Neki is számtalan álarca volt egy titkos szobában és számtalan doboza, amikben csöppet sem szép dolgok rejtőztek. És az ál-arcok alatt ő is hasonlóképpen magányos és szeretetre éhes volt, mint a fiú. 
Halványszürke, esős délután volt akkor, amikor a Meséjük elkezdődött egy különös lény asztrálteste mélyén. A Mesélő egy furcsa lányban lakott, aki tündéreket nevelt a hátsó kertben és ibolyából fűzött nyakláncot viselt. Barátok voltak, a fiú, a lány és az asztrállény. 
Különös mese szövődött a két ember köré. Titkokkal és bánatokkal át-és átfont, félelemmel és szeretettel terhes, szövevényes történet. A fiúnak fájt a lány és a lánynak fájt a fiú, elszakadni mégsem tudtak egymástól. Szerették egymást, félig öntudatlanul, és éhesen és ártatlanul. És minél inkább egymásba kapaszkodtak, annál magányosabbak és szeretetre éhesebbek lettek. 
A Mesélő nagyon elszomorodott, amikor látta a barátai fájdalmát, ezért rávette a lányt, akinek a testében lakott, hogy tegyen valamit. Csillagporból és sűrű, fekete fölből, ibolyából és halvány illatú százszorszépekből szivárványszínű labdát bűbájoltak, majd kettéosztották, és egyet-egyet titokban a fiú és a lány bőre alá rejtettek. 
Már csak várniuk kellett egy keveset.

Tizenkettedik Történet - Fattyú-mese (Víz pályázatra?)

Sötét volt, mikor fölébredt. Az emlékek rögtön visszatértek, rávetették magukat a homályos sarkokból és támadtak, keserűn üvöltve, fájón.
...Az anyja arca, könnyek véste fehér csíkok a kormos bőrön, a barázdáktól ölelt sápadt-kék szemek kétségbeesetten tapadtak rá, mintha az asszony örökre az eszébe akarta volna vésni egyetlen megmaradt gyermeke vonásait. A kezek, meglepően erős kezek egy ekkorka nőhöz képest, kezek, amik belökték őt a pincébe és berántották utána a vasajtót, csöndbe és sötétségbe temetve.
...Emlékezett a szirénák hangjára, még korábbról. Kirohantak az utcára. Fejvesztve menekülő embertömeg sodrában vergődtek előre, nem tudta merre, más sem. A szirénák üvöltöttek, a nap szikrázott a sápadt-kék égen, tépett lombú fák ágai martak belé. Aztán meghallották a repülőgépek zúgását.
...A pincében foszladozó kartondobozokat talált, elbújt közéjük és reszketett, a moraj dübörgéssé, aztán üvöltéssé fokozódott, éles fény vágott a szemébe és elvakította, aztán csend lett.
Iszonyú csend.
Sokáig, órákig vagy napokig kuporgott a kartondobozok alatt, szemeit a sötétségbe meresztve. Aztán, kábultan a rémülettől elaludt, és aludt, álomtalanul, hosszú-hosszú időn keresztül.

A homály lassan foszladozni kezdett. A behorpadt fémajtón aprócska fénysugár kúszott be és ült meg a lépcsősor tetején, a feketeséget tompa szürkévé oldva fel. Akkor összeszedte a bátorságát és kimászott a fészkéből, bizonytalan mozdulatokkal, inkább négykézláb, mint két lábon elkúszott a lépcsőig, aztán megállt. Fülelt.
Semmi.
A pince hallgatott és hallgatott az ajtón túli világ is.
Lassan mászott föl, egyik lépés a másik után, szemét az ajtóra meresztve. Az utolsó lépcsőfokon megint megállt. Óvatosan fölemelte a karját és a meggyötört fémre simította a tenyerét. Langyos volt és érdes.
Valóságos.
A fém érintésébe kapaszkodott és az apró fénysugárba, ami most az orrára telepedett, porszemek táncoltak benne, mint apró bolygócskák. Csodálkozva bámulta őket, utánuk kapott a másik kezével, de azok szétszaladtak és mintha nevettek volna.
Szelíden megtaszította az ajtót. A zsanér megcsikordult, fény tört át a résen, keskeny rés volt, annyi csak, hogy egy vézna kislány átférhessen rajta. Átcsúszott. A megtekeredett ajtó egy kiálló darabja a hátába kapott, de föl sem figyelt rá.
A várost kereste, de nem találta. Csak romokat látott. Feketére égett falakat. Megolvadt üveget. Csomóba tekeredett fémoszlopokat. És hamukupacokat, kupacokat, csontokat és szenes bőrfoszlányokat, tűz, pokol-tűz nyomait mindenhol, és emberi maradványokat, maradványokat, itt is, ott is...
Egyedül volt.
A világ halott. Szörnyű, iszonyú halált halt. És ő mégis él.
Ki tudja, hogy maradhatott életben. Az anyja utolsó mozdulata volt, mikor berántotta mögötte az ajtót. Ő is halott. Mindenki halott. Mindenki.
Lassan lecsúszott a fekete betonra, ami még meleg volt csupasz lába alatt. Könnytelen, néma döbbenettel meredt a pokol után maradt romokra, az üvegcserepek élete széthullott szilánkjai voltak, a napfény mindezek megcsúfolása, a nevető démon a romváros fölött.
Felhők kúsztak elé keletről. Halványszürkék voltak a fehér ég előtt, árnyékot vetettek a csupasz falak közé és az ő arcára is.
Akkor kezdett el sírni, amikor az első cseppek lehullottak a meleg aszfaltra. Sós könnyei összemosódtak a záporral, nyüszítését elnyomta a betonra, fémre hulló esőcseppek dohogása.
Tisztára mosott mindent az az eső. Elmosta a kormot és a hamut, a csontokat és a füstöt. Mindent fehérre mosott, fehérre a megégetett falakat és a betont, az eget is és a kicsi lányt a halott város szívében, addig mosta, míg a szeme kifakult és nem látott többé. Forró és hűvös eső volt, nyári esték zápora. Mire elállt, eltűnt a földről a pokol lábnyoma, zöld füvet ringatott a szél és a mező közepén fehér szemű gyermek aludt, könnyáztatta arcán békés, boldog mosollyal.

Tizenegyedik Történet - ?

Zaj. Fény. Vörös és fekete. A mályvaszín ég alatt ibolya-tenger. Fodrok. Szőnyegek. Kacaj.
Merre...? A fátyolszövet meghasad. Az Átvilág sikoly fáj kell nincs nem érdekes csak te számít nem igaz nem igaz lehetetlen...!!!!!!!!!!
Messze, messze, messze mentél hol vagy nem látlak a szemed a kezed hideg hideg hideg!!!!!!!!!!! Hol? Hol?? Hol??? HOL????

- Lwin! Lwin! Ne csináld! Kérlek!
- Csend csend húz, fáj fáj fáj, segíts, kérlek, kérlek!!!!!!
A lány vadul tekergett a karjai közt, körmei hosszú, szaggatott sebeket téptek a fiú bőrébe. 
- Hol vagy? Hol hol hol hol?! Kell kell segíts, fáj úgy fáj! 
- Lwin! Nézz rám! Nézz rám!
- Ne lökj, ne leökj el, nem, nem, nem, nem nem akarom!
Sötét ruhás Őrök törték be az ajtót, acélkarok tépték ki karjai közül a lányt, Ige kavargott a szobában bele- belekapva az emberi végtagok összegabalyodott csomójába.

A kiáltások halkulni kezdtek.
Aztán a zokogás is elcsöndesült.
A mályvaszín ég alatt egy szőnyeg repült a láthatár felé. 

Tizedik Történet - Édesek

- Szen?
- Itt vagyok - a lány megfordult, fehér ruhája lassan hullámzott utána. Megsimogatta az arcát.
- Mennyi idő még?
- Kevés - mondta a fiú rekedten. Kinézett a mocsokfoltos ablakon a Városra, az üres utcák szürke pókhálója széttárt ujjú tenyérként hevert alattuk, harmatcseppek szikráztak a hajnali fényben.
Az utolsó hajnalén. 
A nap sosem látott ragyogással kelt föl, izzó golyóbis a keleti szemhatáron, fénybe fojtotta a várost és a szemükbe tűzött. Szen belékapaszkodott, ujjai görcsösen összefonódtak a hátán, arcát a fiú mellkasába rejtette.
- Szeretlek - monda halkan. Laz a hajába túrt, hagyta szétlibegni a sötét szálakat, aranyfény villant rajtuk, ígéret, az utolsó. 
Az utcák megteltek. Férfiak és nők léptek ki a huzatos kapualjakból az aszfaltra, üres arcok, homályos szemek. Néhányan sírtak, valaki felkacagott, rekedtes hangja bántón visszhangzott a házak között.
Szen felnézett és mosolygott, szemei ragyogtak a sötét pillák mögött. A keze reszketett.
- Megígéred...? - kérdezte csöndesen. A fiú megszorította, tenyerét végigfuttatta a hátán, érezte a ruha vékony anyaga alatt a kiálló csigolyákat. 
- Odaát - súgta a lány hajába. Lent az emberek megfogták egymás kezét, mind egy irányba néztek, keletnek.
A nap izzott. Égetett.
Csak egy perc volt.
Por és hamu.
Semmi kín, semmi fájdalom. 
Még érezte forró kezeit a hátán, aztán semmi se volt.


Szivárványos ragyogás borította lángba az eget.

- Egy kis kitérő -

Az éjszaka lágy, az éjszaka illatos, meg balzsamos, meg sötét, feketeszerűbe hajló éjfélszagú tintakék. 
A táj egy merő vadregény. Ezüstfák, aranyfák, levelek pergő tánca a sárga földre, a neonzöld crossmotor némileg bezavar a képbe, de a hangulat abszolút Középfölde, igen, minden kétséget kizáróan az. 
A fű lágy, a virágillat émelyítő, a...

Veszett csörömpölés, húrtépés, rikoltozás. Kékes képernyőfény vág a retinámba, a homlokomra csúszott telefon kilométeres betűkkel ordít: ÉBREDJ FEL TE LUSTAMARHAÁLLATTETEANYUCIDSZÉGYENETE!!!!!!!
A Mesélő kínnal szétfeszegeti összeragadt szempilláit, eldobja a pajszert, majd falhoz suhintja a készüléket, heveny. Lemászik a létrán, egy fokot elnéz, puffanás. A Mesélő Édibédi Kistesója haszonállat-röffentést hallat, egy párna repül az álmos arcba, hősünk sikoltozásba fogna, ha merne. "Don't wake me" üvölt a mobil, nesze neked szundi üzemmód, technika, szonierikkszon, anyámtyúkja. 
A rongyok érdekes pozícióba tekeredve landolnak a célszemély testfelületén, fogkefe-szőrök meredeznek a szájból, nyele valahol a mandula körül fickándozik. 
Harisnya. Pulóver. Pulóver #2. Pulóver #3. Pulóver #4. Sapka. Sál. Bundabugyi. Kabát. Mindjárt kettő. Odakint a zimankó fergeteges, a hőmérő 3 fok alá csökkent. Jégvirágok nyílnak a Mesélő pirospozsgás pofázmányán. Apró sikkantások szöknek ajaki közül, a hidegtől, az elejtett kulcstól, netán az idő előrehaladott voltától, hunóz? A vonat közel jár. Túl közel.
Mesébe illő nap kezdődik. Éljen a hatefő!

Kilencedik Történet - Vadak

- Az anyád ringyó volt! Egy ringyó, ringyó, ringyó! - üvöltött Skraz, a szájából nyál fröcsögött, arca vörös volt az erőfeszítéstől. Vézna felvisított és rávetette magát, de a nála kétszer nagyobb fiú lefogta a kezeit és az arcába vágott.
- Rohadt kis fattyú vagy, Vézna! Te meg az a ribanc anyád!
- Ne merd bántani az anyámat! - sikított a kislány, de hiába kapálózott, Skraz hatalmas markaiból nem tudott szabadulni. 
- Ribanc, ribanc, ribanc!
- Neked nincs is anyád, Skraz! Kidobott, mikor meglátta a randa képedet! - feleselt Vézna, mire kapott még egyet az arcába.
- Kussolj, fattyú!
Érezte, ahogy dagad, hiába próbálta lenyelni. A kislány elcsendesedett, a szemeit összeszorította. Küzdött.
- Eressz! - nyöszörgött, a fiú kinevette.
- Megdöglesz, mocsok!
A düh nőtt, egyre nőtt, nem tudta visszagyűrni. Egy lobbanás. A sikátor fénybe borult.
Skraz a földön hevert, kapkodva lélegezve, orrából vércsík tekergőzött a sárba. Vézna kezeit a szája elé kapta, már hallotta a futó lépteket a sarkon túl, hogy az utca népe vagy az Őrök, mindegy volt.
Futásnak eredt.
Az egyik kapualjból egy asszony lépett ki, elgondolkozva nézte a földön heverő, kábult kölyköt aztán a kislány után bámult. Kosarát magához szorítva lassan a sovány alak nyomába szegődött.


Vézna majdnem a negyed túlsó határáig rohant, csak a szélső viskók között állt meg lihegve. A városfal és a negyed közt tátongó üres sávra bámult, egy katona lépkedett arra, páncélján a gyűlölt fehér-vörös címerrel, kezében rövid gyalogsági lándzsa, övében kard. 
Léptek kopogtak a köveken, valaki sóhajtott. A kislány rémülten fordult hátra.
Alacsony asszony volt, zöld szemű, kék kendője alól kibuktak göndör, barna fürtjei. 
- Mit akarsz? - kérdezte Vézna, hiába próbálva elfojtani hangjában a remegést. A nő elmosolyodott. 
- Szép mutatvány volt az az előbb.
A levegő bennszorult a kislány torkában, szíve vadul zakatolt. 
Francba!
- Érdekelsz. A nevem Nadnaan. Gyerekekkel foglalkozom. 
- Ha nem akar feldobni, mit áll még itt?- sziszegte a kislány. Az asszony elmosolyodott.
- Van egy házam, messze mindentől Északon. Sok veled egykorú gyerek van ott. Szeretném, ha velem jönnél.
- Aha! Mint Nar Hawok a múlt héten. Meghalt! Láttuk a hulláját a csatornában! 
- Vagy velem jössz, vagy az Őrök visznek el. Hallom őket. Követtek idáig. Az Ige különleges csemege a Kormányzó zárkáiban. 
Nézték egymást, az utcagyerek és az asszony. Vasalt csizmasarkak kopogása dobbant két utcával beljebb. 
Csapda.
- Oké. Benne vagyok. Elmegyek magával. Csak siessen!
- Mi a neved?
Zöld szemek. Szivárvány.
- Vézna.
- Az igazi neved. 
A kislány nyelt egyet.
- Eyola. Eyola Vani.
Szivárványos villanás, cseresznyeillat, égett folt a földön.
Az Őrök befordultak a sarkon.
Üresség. Csend.
Az Ige illata körbelibegte a környéket.

Nyolcadik Történet - Szeretetből, vagy ki tudja, miért...

Csönd volt és meleg, hűvös volt a kő a talpa alatt, a fal érdes az ujja hegyénél.
A sötét körülfonta és elrejtette őt, amint végigsurrant a folyosókon, a függönyök résein bebújó holdfény néha átsuhant fekete alakján, árnyékát a kőpadlóra festve.
Az ajtó halkan nyekkent egyet, mikor nekinyomta a vállát, a kenetlen sarokvasakon nehezen fordult a nehéz fa. Friss, édes éjszakai levegő óvakodott be a résen, s egy árnyék siklott rajta ki, egy pillanatra megállt a házfal mellett, aztán átszaladt a kerten a repkény-beszőtte kőfalig.
A fal tetején megpihent egy pillanatra. A Helytartó háza sötéten gubbasztott a füvön, homályos ablakain túl itt-ott imbolygó fények gyúltak, majd eltűntek, a Testőrség őrjáratának gyertyái. 
Halk puffanás, sötét alak huppant a macskakövekre és húzódott a fal árnyékába. Meglapult. Figyelt. 
A sarkon túl, egy fáklya táncoló fényében hórihorgas alak bukkant fel, pipafüst libegte körül, szája sarkánál izzott a parázs. Megállt a fáklya fénykörében, körülnézett, aztán visszabaktatott.
Ott az ügynök.
Shija ellökte magát a faltól és elfutott az ellenkező irányba. 




Nevetést és port kergetett a szél a falu főutcáján, felborzolta a kutyák szőrét és meglobogtatta az asszonyok szoknyáját a kút mellett. Az úton egy férfi baktatott lassan, gyerekek ugrálták körül. 
Shija behunyta a szemét és nagyot szippantott a levegőből. A szél lefújta fejéről a csuklyát, aranyszínű fürtök szálltak szerteszét, a barna utazóköpeny felfúvódott és hátrább penderítette a nőt, aki nevetett, szíve kenyérillattól és szeretettől volt nehéz. Az út füves ösvénnyé szelídült és felkúszott a Dombok közé. 
A ház ugyanúgy gubbasztott az Öregdomb hátán, mint évekkel ezelőtt. Végiglépdelt a köveken a küszöbig, tenyerét az ajtó fájára simította és felsóhajtott, másik kezével összerántotta magán a köpenyt.
Három koppantás.
A ház mélyén valaki kiabált, zár kattant halkan, s az ajtó halkan recsegve kinyílt.
A férfi némán állt a küszöbön, keze a kilincsen. 
- Shi... Shija! Te...
Dióillat, erős karok, a férfi nevetett és a levegőbe kapta őt. A dolgok a helyükre kattantak. Hazaérkezett.
Aztán megérintette a köpenye alatt a medált.
- Driko...
Csönd támadt, mély és félelmetes. A férfi megsimogatta a fejét.
- Talán gyere beljebb - mondta halkan. 
 Odabent hűvös volt és félhomály, a deszkapadló otthonosan recsegett, a füzeken átszűrődő fény zöldre festette a levegőt. A nő megállt a szoba közepén, a béke szertefoszlott, a kétségbeesés visszafészkelt és ott maradt.
- Segítened kell.
- Tudom.
- De a baj...
- Gyereket vársz.
Shija megfordult és a férfira nézett. 
Csalódottság. Félelem. Szeretet.
- Kémkedni küldtek a Helytartó házába, engem és Lissát. Mar... Mar ő... - borzalom hullott a szobára és feketeség. Összeborzongtak - Elmentem Chrin Hollowhoz. Nevetett. Azt mondta, remélni sem mert hasonlót. Hiszen tudod... - szaggatottan felzokogott - Mar vére és az enyém... az Ige, ő maga lesz az Ige, hallom őt, érzem őt, az ereje hatalmas lesz, iszonyú és a Rend... Ismered a Szavakat, a vén Kirlu ostoba jóslatát, azt hiszik Ő a Gyermek, tudod mit jelent ez, igaz?!...  - Driko közelebb lépett .
- Shija...
- Elveszik tőlem... El fogják venni tőlem és megölik, hogy megmentsék a világukat... Én... én elszöktem. Segítened kell! Kérlek! 
Nézte őt, könnyes arcát, poros köpenyét, a kétségbeesést, ami körülfonta. Nézte a nőt, akit egész életében szeretett.
Lassan, megfontoltan bólintott.

Hetedik Történet - A mese elkezdődik

Még gyerekek voltak akkor. A katonák egyszer csak megjelentek a földek határánál és égő csóvát dobtak a zsúpfedelekre, aki kirohant a házból, megtaposták, vér festette vörösre a poros utcákat. A hírek későn értek a Déli határvidéknek ebbe az eldugott sarkába, hírnökei páncélt viseltek és a Seiian Birodalom címerét a mellükön.
Shija akkor tanult meg gyűlölni.
A Király feje a porba gurult, trónjára Mar ült, a Fekete, a Birodalom Helytartója. Papjai az országot járták és öltek. Szüntelenül.
Shija emlékezett a hosszú sorra, meztelen talpú gyerekekre, akiket körülörvénylett a szivárvány. Elhajtották őket, senki sem tudta, hová, vissza nem tértek sohasem. Az Ige elszivárgott, eltűnt, a helyén nyomor maradt és zsarnokság. 




Driko a lányt nézte kétségbeesetten.
- Nem mehetsz el!
- Muszáj! - Shija dühösen az asztalra csapott, szőke fürtök göndörödtek a homlokába, elsöpörte őket, türelmetlenül.
- Honnan veszed, hogy tényleg léteznek? Hogy megtalálod őket? Hogy befogadnak? Hogy túléled?
- Hinnem kell, Driko! Tennem kell valamit! 
- Semmit sem kell tenned!
- A Rend az utolsó esélyünk.
- Shija, az ég szerelmére, nem kell megmentened a világot!
- De azért megpróbálhatom, nem? - a lány szeme könnyes volt, arcát kipirosította a düh. Driko a vállára tette a kezét.
- Ez csak ábránd. Az Ige eltűnt. Nincs. Az Igézőket mind elvitték. Az ország halott. Mart nem lehet legyőzni! Shija...
- Ne! Nem akarom hallani!
- Szeretném, ha itt maradnál.
- Nem tehetem. Elmegyek, még ma. Megkeresem a Rendet és szolgálni fogom. Mert... mert muszáj. 
Driko az ajtóban állt és nézte, ahogy elmegy. Az ösvény lekanyarodott az Öregdombról és eltűnt a falut szegélyező almafák között.
A fiú homlokát a félfának támasztotta, a füzek lassan ringatózó ágaira bámult, de nem azokat látta.
Shijára gondolt. A hitre, hogy megmentheti az országát, a földjét, az embereket. 
- Én itt maradok - mormolta halkan - és megtartom neked mindezt.
A faluból nevetést sodort a szél, a délutáni nap sárgára festette a friss szalmatetőket.

Hatodik Történet - Csillagok nyomába lépünk

- Gyere! Gyere már! - Wana a domboldalról kiabált, karján vörösen villant a fáklyafény. Lezi a derekába kapaszkodott és nevetett.
A rét füve selymes volt és meleg, suhant a lábam alatt, mint a szél. Apró, ezerszín-szalagok kergetőztek a levegőben, a fáklyák ringó-libegő lángjai arany-vörös fénykarikák voltak a fák törzsén, testvéreim fénylő, csillagporos indák közöttük. 
Futtomban elkaptam Wana karját és elrántottam, egy kupacban estünk a földre. Nevetésünk az égre kanyarodott, idősebb nővéreink a fejüket csóválták, az éjszaka csoda-íze a lelkünkbe ette magát. Ünnep volt.
Az ösvény lágy, homokos szalagja kanyargott a fák törzsei között, mi egymás nyomába léptünk, kezeink összefonva. Táncoló szivárvány-ívek között surrant a népem az Erdő szíve felé. 
A fák megritkultak, a mohát és homokot könnyen hajló, kékeszöld fű szőtte át. A tisztás közepén fehér falú kőmedence magasodott, falából apró, kék szirmú virágok bújtak elő, koronás fejüket ringatta a szél. Az ég megnyílt fölöttünk, mint valami óriási kupola, a Hold sápatag arcát megkettőzte a medence sima tükrű, fekete vize. 
Daile énekelni kezdett, majd Ino és Rize is, egymásba fonódó hangjuk távoli szélsusogásként olvadt a csöndbe. Ezerszínű fény-ívek ragyogtak körülöttük, zümmögtünk velük, a fény körbefont és egybeolvasztott mindannyiunkat. A csillagok letáncoltak az égről és körülöttünk ringatóztak. Fényes-ezüst pöttyök a levegőben, énekük túlvilági varázsként eltávozott nővéreink lelkeit hívta közénk. 
A csönd hirtelen volt, éles, váratlan. Daile, Ino és Rize leengedték karjaikat, a csillagok ezüstcsíkot húzva maguk után visszarepültek az égre, a fények szelíd villódzássá csendesültek bőrünk fehérjén. A medence vize fekete volt, mint az éjszaka. 
Anyánk lépett a kőfalhoz, ezüsttállal merített belőle és megmosta benne az arcát.
- Az új esztendőre, az új életekre, az új születésre és az új termésre, nővéreim - suttogta a csöndbe és mosolygott, fel, a csillagoknak.
Az Erdőn túl valahol felkelt a Nap, arany sugarakkal szórva szét az éjszakát.

Ötödik Történet - Vakok

Az idő megcsorbult, a tér szertehasadozott a házfalakon, a szél megperdült és vizes latyakot vágott az arcába. A kapu szélei ezer szivárvány fényével izzottak, a túloldal kékes ködbe borult. 
Látta a lányt az árkádok alatt, látta az ezüst villanást a kezében s az emberi szemnek láthatatlan fénykígyókat, amik körülfonták a testét és belekavartak sötét hajába. Futni kezdett felé.
A tér szövete helyrerándult, egy levél hullott elé a sárba, a szikrázó fénypászmák szürke párává robbantak szét, s csak egy térdelő, remegő alak maradt hosszú, fekete kabátban egy oszlopnak dőlve.
Laio lehunyta a szemét.
A Világok egy percre egymásba fordultak, izzó körvonalakat látott, színeseket és egy feketét. 
- Segíts...
A jelenés felőle jött. Fehér arcában rettegő aranyszemek, a könnyek kristályok voltak az arcán. Az Ige bizonytalan, rémítő vibrálásként itatta át egész lényét. 
- Haza akarok menni...
Majdnem elcsúszott egy síkos kövön, a lány felpillantott rá, arcán esőcseppek folytak a nyakára. 
- Te hazaviszel, ugye? - kérdezte halkan.
A fiú kézen fogta őt és felhúzta a földről.
- Laio vagyok.
- Ryze. Te érted... tudom, hogy érted.
- Gyere.




A szürke kőfalon élénken vibrált a Kapu, a lány megérintette a szélét és visszanézett rá.
- Emlékezni fogok rád.
A Másik Világ fénye az arcára vetült, aranyszeme hálásan felvillant.
Laio a csupasz kövekre meredt, egy autó elhúzott mögötte és lefröcskölte sárral.
Valahol a felhők mögött felkelt a Nap.

Negyedik Történet - Zahilen

A világ egyetlen apró pontba zsugorodott össze, semmi sem maradt, csak az a szoba, a nedves padló és az ezüstláncok, a szemek, a test, a félelem. 
Gil megkövülten állt a küszöbön, keze reszketett még, az Ige lassan hullámzott körülötte. 
A lány a sarokban kuporgott, láncai csillogtak a fáklyafényben. Óriásira tágult, rémült szemekkel bámulta őt.
- Te... - nyögte rekedten Gil és beljebb lépett.
Izzás. Félelem. Kín. 
A hirtelen, éles benyomásoktól megszédült egy pillanatra. A lány tudata visszahúzódott. 
Látta benne az Igét. Ijesztő volt. Fényes. És őrjöngött a láncok szorításában. 
Hallotta, ahogy Howl mögélép, azt is, mikor elakadt a lélegzete, forró keze megtámasztotta a vállát. 
- Ez micsoda...? - kérdezte rekedten, Gil megvonta a vállát és letérdelt a lányhoz. 
Két mozdulat, egy reccsenés. Ezüst láncszemek peregtek a földre, valami felragyogott, élesen, gyönyörűn. A lány Igéje kiszabadult és elárasztotta az apró helyiséget.
 - Velem jössz?
Bólintás, hűvös érintés a kezén. Karcsú ujjak fonódtak a csuklójára, a különös fény-ezüst-sírás tudat megint megérintette őt.
Hála. Fájdalom. Veszteség.
Gil megsimogatta a fejét és felsegítette őt. Aprócska volt, alig ért a mellkasáig, fehér-ezüst haja majdnem a sarkáig ért. 
Szemében ezer színben fénylett az Ige.  

Harmadik történet - Gil

Futott. Csak arra emlékezett. A kövekre a talpa alatt és a szagra, a Város csatornabűzére, a mosdatlan testek és a szurokfáklyák vaskos szagára. 
Sötét volt. 
Fuss, fuss, Gil, fuss!
Az anyját az ajtóban kapták el, mikor kilökte őt az utcára, hallotta az Őrök hangját, a kardcsörgést és a csizmák nyikorgását, az ordítozást és a szívébe belemarkolt a félelem. 
Az egyik sikátor kiálló köve okozta a vesztét.
Csak egy pillanat volt, egy balszerencsés villanás. Elterült a földön, a csizmák szapora dobogása közel ért, közel, túl közel...
Acél-erős karok kapták el, köréfonódtak és erőszakkal a fény felé fordították az arcát. Az Őr vértől iszamós kezét látta, egy aranyszínű hajszálat a bőrére tapadva, eszébe jutott az anyja, a szeme, félelemtől sápadt arca.
- Ő is olyan! Nézd!
A félelem. Fájdalom a karján, sajgás a szívén, sötétség, pokol-kín, késő, késő, késő...
Üvöltött, vékony testét rázta a kín, ahogy az Ige vadul kiszakadt belőle, pusztító kavargásba fojtva a világot. Az Őrök eltűntek.
Csönd támadt. Félelmetes, fájdalomtól iszamós, csüggedt csönd.
Az utca közepén egy vézna kisfiú hevert mozdulatlanul, a szél felkavarta a kőre rakódott hamukupacokat.
Az egyik kapualj árnyékából fekete alak vált el lassan és a fiúhoz lépkedett. Parázs villant a sötétségben, a fény megvilágította a nő csontos arcát, sötét szemeit, homlokába göndörödő fekete haját.
Jiza, az Igéző lehajolt és megérintette a fiú homlokát.

Második Történet - Nei

A világ olyan gyönyörű...
Meztelenül feküdt a fűben, zöld szálak csiklandozták a bőrét, édes-balzsamos illatot érzett, almafák és virágok illatát. A szél halkan suttogott a fülébe. 
Már nem tart sokáig.
Felemelte a karját, ujjai között átcsillant a fény. Halványan látta az Ige szivárványos villódzását a bőrén, könnyű pára volt csak, emlék.
Lassan elhagyja őt és felszáll, fel, a csillagokig.
Nei elmosolyodott a gondolatra. Nézte sápadt-fehér bőrét, a könyöke ívét, a rózsaszín körmöket. A fák zöldje megvillant a szeme sarkában, a zsenge fű csiklandozta a hátát, egy hajfürt a szemébe hullott.
Félresöpörte.
Csak lassan.
A szél suttogása sürgetővé vált. Nei felnevetett, halkan, boldogan. Az Ige színei élesebbé, ragyogóbbá váltak, szalagokként tekergőztek szerteszét, lassan és gyönyörűen. A szíve dübörgött a mellkasában. 
Egy kicsit azért félek - suttogta, de a szél csak nevetett és végigsimított a homlokán. 
Nincs mitől tartanod. 
Felsóhajtott. A bőre lassan halványulni kezdett, ujjai ragyogó, színes fénypontokba vesztek, lassan hömpölygő, ezerszínű áradattá bomlottak szét.
Becsukta a szemét.
Olyan szép ez a világ...
Langyos szél borzolta fel a füvet, a patak partján legelésző szarvasok felkapták agancsos fejüket. 
Valami megült a levegőben, aztán szertefoszlott, helyette csend maradt és béke.

Első Történet - Lai

A szélzúgás, a napfény, a bőrén pergő vízcseppek hűvöse.
A fiú a hasadék szájánál állt, a vízesés szivárvány-íveket festett az arcára, szeme ragyogott hosszú, sötét pillái mögött.
A lány kitárt karral egyensúlyozott a meredély szélén. Színes fények kavarogtak vékony gyerekteste körül, hosszú, aranyszínű haján páracseppek sziporkáztak.
Nevetett. 
A kisfiú kilépett az árnyékból, az Ige különös szikrákat csiholt a bőrén. Puha fű csiklandozta a talpát.
- Lai! - mondta halkan.
A lány megfordult, manóarcán széles mosoly ömlött szét, ezerszínű szemei örömöt ragyogtak a fiú felé. Lágyan, kecsesen kitáncolt a mélybe.
Fehér ruhaszegély libbent a könnyű szélben, a lány lebegett a mélység fölött, az Ige körülfonta őt, átsuhant rajta, égő fénnyel világította meg a bőrét. Szerteszét kígyózó, sokszínű szalagok tekergőztek a levegőben és simogatták a fiú arcát. 
Egy madár halkan énekelni kezdett.




Gari, az erdőkerülő lassan kapaszkodott fel a széles hegyháton. A száraz, sárga fűben gyíkok cikkantak szét, fakó, szürkésbarna lepke libegett arra, csámpásan táncolva a gerinc mentén.
A szikláról vékony erecske csordogált a mélybe, majd sáros tócsává ömlött szét és eltűnt. Fonnyadó virágok hintáztak a szélén.
Az erdőkerülő a sziklának támaszkodott. Valami fényes, illatos megcirógatta az arcát, távoli nevetést sodort a könnyű szél.
Sírva fakadt. Valami felrikoltott a fák között, ezüst-kék holdfény öntötte el a tájat.
Az árnyékos sarkokban édes-színes emlékek lapultak, ezeresztendős csöndbe burkolózva.