Hetedik Történet - A mese elkezdődik

Még gyerekek voltak akkor. A katonák egyszer csak megjelentek a földek határánál és égő csóvát dobtak a zsúpfedelekre, aki kirohant a házból, megtaposták, vér festette vörösre a poros utcákat. A hírek későn értek a Déli határvidéknek ebbe az eldugott sarkába, hírnökei páncélt viseltek és a Seiian Birodalom címerét a mellükön.
Shija akkor tanult meg gyűlölni.
A Király feje a porba gurult, trónjára Mar ült, a Fekete, a Birodalom Helytartója. Papjai az országot járták és öltek. Szüntelenül.
Shija emlékezett a hosszú sorra, meztelen talpú gyerekekre, akiket körülörvénylett a szivárvány. Elhajtották őket, senki sem tudta, hová, vissza nem tértek sohasem. Az Ige elszivárgott, eltűnt, a helyén nyomor maradt és zsarnokság. 




Driko a lányt nézte kétségbeesetten.
- Nem mehetsz el!
- Muszáj! - Shija dühösen az asztalra csapott, szőke fürtök göndörödtek a homlokába, elsöpörte őket, türelmetlenül.
- Honnan veszed, hogy tényleg léteznek? Hogy megtalálod őket? Hogy befogadnak? Hogy túléled?
- Hinnem kell, Driko! Tennem kell valamit! 
- Semmit sem kell tenned!
- A Rend az utolsó esélyünk.
- Shija, az ég szerelmére, nem kell megmentened a világot!
- De azért megpróbálhatom, nem? - a lány szeme könnyes volt, arcát kipirosította a düh. Driko a vállára tette a kezét.
- Ez csak ábránd. Az Ige eltűnt. Nincs. Az Igézőket mind elvitték. Az ország halott. Mart nem lehet legyőzni! Shija...
- Ne! Nem akarom hallani!
- Szeretném, ha itt maradnál.
- Nem tehetem. Elmegyek, még ma. Megkeresem a Rendet és szolgálni fogom. Mert... mert muszáj. 
Driko az ajtóban állt és nézte, ahogy elmegy. Az ösvény lekanyarodott az Öregdombról és eltűnt a falut szegélyező almafák között.
A fiú homlokát a félfának támasztotta, a füzek lassan ringatózó ágaira bámult, de nem azokat látta.
Shijára gondolt. A hitre, hogy megmentheti az országát, a földjét, az embereket. 
- Én itt maradok - mormolta halkan - és megtartom neked mindezt.
A faluból nevetést sodort a szél, a délutáni nap sárgára festette a friss szalmatetőket.

Hatodik Történet - Csillagok nyomába lépünk

- Gyere! Gyere már! - Wana a domboldalról kiabált, karján vörösen villant a fáklyafény. Lezi a derekába kapaszkodott és nevetett.
A rét füve selymes volt és meleg, suhant a lábam alatt, mint a szél. Apró, ezerszín-szalagok kergetőztek a levegőben, a fáklyák ringó-libegő lángjai arany-vörös fénykarikák voltak a fák törzsén, testvéreim fénylő, csillagporos indák közöttük. 
Futtomban elkaptam Wana karját és elrántottam, egy kupacban estünk a földre. Nevetésünk az égre kanyarodott, idősebb nővéreink a fejüket csóválták, az éjszaka csoda-íze a lelkünkbe ette magát. Ünnep volt.
Az ösvény lágy, homokos szalagja kanyargott a fák törzsei között, mi egymás nyomába léptünk, kezeink összefonva. Táncoló szivárvány-ívek között surrant a népem az Erdő szíve felé. 
A fák megritkultak, a mohát és homokot könnyen hajló, kékeszöld fű szőtte át. A tisztás közepén fehér falú kőmedence magasodott, falából apró, kék szirmú virágok bújtak elő, koronás fejüket ringatta a szél. Az ég megnyílt fölöttünk, mint valami óriási kupola, a Hold sápatag arcát megkettőzte a medence sima tükrű, fekete vize. 
Daile énekelni kezdett, majd Ino és Rize is, egymásba fonódó hangjuk távoli szélsusogásként olvadt a csöndbe. Ezerszínű fény-ívek ragyogtak körülöttük, zümmögtünk velük, a fény körbefont és egybeolvasztott mindannyiunkat. A csillagok letáncoltak az égről és körülöttünk ringatóztak. Fényes-ezüst pöttyök a levegőben, énekük túlvilági varázsként eltávozott nővéreink lelkeit hívta közénk. 
A csönd hirtelen volt, éles, váratlan. Daile, Ino és Rize leengedték karjaikat, a csillagok ezüstcsíkot húzva maguk után visszarepültek az égre, a fények szelíd villódzássá csendesültek bőrünk fehérjén. A medence vize fekete volt, mint az éjszaka. 
Anyánk lépett a kőfalhoz, ezüsttállal merített belőle és megmosta benne az arcát.
- Az új esztendőre, az új életekre, az új születésre és az új termésre, nővéreim - suttogta a csöndbe és mosolygott, fel, a csillagoknak.
Az Erdőn túl valahol felkelt a Nap, arany sugarakkal szórva szét az éjszakát.

Ötödik Történet - Vakok

Az idő megcsorbult, a tér szertehasadozott a házfalakon, a szél megperdült és vizes latyakot vágott az arcába. A kapu szélei ezer szivárvány fényével izzottak, a túloldal kékes ködbe borult. 
Látta a lányt az árkádok alatt, látta az ezüst villanást a kezében s az emberi szemnek láthatatlan fénykígyókat, amik körülfonták a testét és belekavartak sötét hajába. Futni kezdett felé.
A tér szövete helyrerándult, egy levél hullott elé a sárba, a szikrázó fénypászmák szürke párává robbantak szét, s csak egy térdelő, remegő alak maradt hosszú, fekete kabátban egy oszlopnak dőlve.
Laio lehunyta a szemét.
A Világok egy percre egymásba fordultak, izzó körvonalakat látott, színeseket és egy feketét. 
- Segíts...
A jelenés felőle jött. Fehér arcában rettegő aranyszemek, a könnyek kristályok voltak az arcán. Az Ige bizonytalan, rémítő vibrálásként itatta át egész lényét. 
- Haza akarok menni...
Majdnem elcsúszott egy síkos kövön, a lány felpillantott rá, arcán esőcseppek folytak a nyakára. 
- Te hazaviszel, ugye? - kérdezte halkan.
A fiú kézen fogta őt és felhúzta a földről.
- Laio vagyok.
- Ryze. Te érted... tudom, hogy érted.
- Gyere.




A szürke kőfalon élénken vibrált a Kapu, a lány megérintette a szélét és visszanézett rá.
- Emlékezni fogok rád.
A Másik Világ fénye az arcára vetült, aranyszeme hálásan felvillant.
Laio a csupasz kövekre meredt, egy autó elhúzott mögötte és lefröcskölte sárral.
Valahol a felhők mögött felkelt a Nap.

Negyedik Történet - Zahilen

A világ egyetlen apró pontba zsugorodott össze, semmi sem maradt, csak az a szoba, a nedves padló és az ezüstláncok, a szemek, a test, a félelem. 
Gil megkövülten állt a küszöbön, keze reszketett még, az Ige lassan hullámzott körülötte. 
A lány a sarokban kuporgott, láncai csillogtak a fáklyafényben. Óriásira tágult, rémült szemekkel bámulta őt.
- Te... - nyögte rekedten Gil és beljebb lépett.
Izzás. Félelem. Kín. 
A hirtelen, éles benyomásoktól megszédült egy pillanatra. A lány tudata visszahúzódott. 
Látta benne az Igét. Ijesztő volt. Fényes. És őrjöngött a láncok szorításában. 
Hallotta, ahogy Howl mögélép, azt is, mikor elakadt a lélegzete, forró keze megtámasztotta a vállát. 
- Ez micsoda...? - kérdezte rekedten, Gil megvonta a vállát és letérdelt a lányhoz. 
Két mozdulat, egy reccsenés. Ezüst láncszemek peregtek a földre, valami felragyogott, élesen, gyönyörűn. A lány Igéje kiszabadult és elárasztotta az apró helyiséget.
 - Velem jössz?
Bólintás, hűvös érintés a kezén. Karcsú ujjak fonódtak a csuklójára, a különös fény-ezüst-sírás tudat megint megérintette őt.
Hála. Fájdalom. Veszteség.
Gil megsimogatta a fejét és felsegítette őt. Aprócska volt, alig ért a mellkasáig, fehér-ezüst haja majdnem a sarkáig ért. 
Szemében ezer színben fénylett az Ige.  

Harmadik történet - Gil

Futott. Csak arra emlékezett. A kövekre a talpa alatt és a szagra, a Város csatornabűzére, a mosdatlan testek és a szurokfáklyák vaskos szagára. 
Sötét volt. 
Fuss, fuss, Gil, fuss!
Az anyját az ajtóban kapták el, mikor kilökte őt az utcára, hallotta az Őrök hangját, a kardcsörgést és a csizmák nyikorgását, az ordítozást és a szívébe belemarkolt a félelem. 
Az egyik sikátor kiálló köve okozta a vesztét.
Csak egy pillanat volt, egy balszerencsés villanás. Elterült a földön, a csizmák szapora dobogása közel ért, közel, túl közel...
Acél-erős karok kapták el, köréfonódtak és erőszakkal a fény felé fordították az arcát. Az Őr vértől iszamós kezét látta, egy aranyszínű hajszálat a bőrére tapadva, eszébe jutott az anyja, a szeme, félelemtől sápadt arca.
- Ő is olyan! Nézd!
A félelem. Fájdalom a karján, sajgás a szívén, sötétség, pokol-kín, késő, késő, késő...
Üvöltött, vékony testét rázta a kín, ahogy az Ige vadul kiszakadt belőle, pusztító kavargásba fojtva a világot. Az Őrök eltűntek.
Csönd támadt. Félelmetes, fájdalomtól iszamós, csüggedt csönd.
Az utca közepén egy vézna kisfiú hevert mozdulatlanul, a szél felkavarta a kőre rakódott hamukupacokat.
Az egyik kapualj árnyékából fekete alak vált el lassan és a fiúhoz lépkedett. Parázs villant a sötétségben, a fény megvilágította a nő csontos arcát, sötét szemeit, homlokába göndörödő fekete haját.
Jiza, az Igéző lehajolt és megérintette a fiú homlokát.

Második Történet - Nei

A világ olyan gyönyörű...
Meztelenül feküdt a fűben, zöld szálak csiklandozták a bőrét, édes-balzsamos illatot érzett, almafák és virágok illatát. A szél halkan suttogott a fülébe. 
Már nem tart sokáig.
Felemelte a karját, ujjai között átcsillant a fény. Halványan látta az Ige szivárványos villódzását a bőrén, könnyű pára volt csak, emlék.
Lassan elhagyja őt és felszáll, fel, a csillagokig.
Nei elmosolyodott a gondolatra. Nézte sápadt-fehér bőrét, a könyöke ívét, a rózsaszín körmöket. A fák zöldje megvillant a szeme sarkában, a zsenge fű csiklandozta a hátát, egy hajfürt a szemébe hullott.
Félresöpörte.
Csak lassan.
A szél suttogása sürgetővé vált. Nei felnevetett, halkan, boldogan. Az Ige színei élesebbé, ragyogóbbá váltak, szalagokként tekergőztek szerteszét, lassan és gyönyörűen. A szíve dübörgött a mellkasában. 
Egy kicsit azért félek - suttogta, de a szél csak nevetett és végigsimított a homlokán. 
Nincs mitől tartanod. 
Felsóhajtott. A bőre lassan halványulni kezdett, ujjai ragyogó, színes fénypontokba vesztek, lassan hömpölygő, ezerszínű áradattá bomlottak szét.
Becsukta a szemét.
Olyan szép ez a világ...
Langyos szél borzolta fel a füvet, a patak partján legelésző szarvasok felkapták agancsos fejüket. 
Valami megült a levegőben, aztán szertefoszlott, helyette csend maradt és béke.

Első Történet - Lai

A szélzúgás, a napfény, a bőrén pergő vízcseppek hűvöse.
A fiú a hasadék szájánál állt, a vízesés szivárvány-íveket festett az arcára, szeme ragyogott hosszú, sötét pillái mögött.
A lány kitárt karral egyensúlyozott a meredély szélén. Színes fények kavarogtak vékony gyerekteste körül, hosszú, aranyszínű haján páracseppek sziporkáztak.
Nevetett. 
A kisfiú kilépett az árnyékból, az Ige különös szikrákat csiholt a bőrén. Puha fű csiklandozta a talpát.
- Lai! - mondta halkan.
A lány megfordult, manóarcán széles mosoly ömlött szét, ezerszínű szemei örömöt ragyogtak a fiú felé. Lágyan, kecsesen kitáncolt a mélybe.
Fehér ruhaszegély libbent a könnyű szélben, a lány lebegett a mélység fölött, az Ige körülfonta őt, átsuhant rajta, égő fénnyel világította meg a bőrét. Szerteszét kígyózó, sokszínű szalagok tekergőztek a levegőben és simogatták a fiú arcát. 
Egy madár halkan énekelni kezdett.




Gari, az erdőkerülő lassan kapaszkodott fel a széles hegyháton. A száraz, sárga fűben gyíkok cikkantak szét, fakó, szürkésbarna lepke libegett arra, csámpásan táncolva a gerinc mentén.
A szikláról vékony erecske csordogált a mélybe, majd sáros tócsává ömlött szét és eltűnt. Fonnyadó virágok hintáztak a szélén.
Az erdőkerülő a sziklának támaszkodott. Valami fényes, illatos megcirógatta az arcát, távoli nevetést sodort a könnyű szél.
Sírva fakadt. Valami felrikoltott a fák között, ezüst-kék holdfény öntötte el a tájat.
Az árnyékos sarkokban édes-színes emlékek lapultak, ezeresztendős csöndbe burkolózva.