Tizennegyedik Történet - Egyszer volt, hol nem volt

Elvették!
Üvöltött. Kétszer. Háromszor. Ezerszer. Sav marta az ereit, hideg körmök tépték a bőrét, fájdalom szaggatta a szívét, újra, újra és újra.
Elvették!!
Valahol egy mély, belső zugban, rettegve, csupaszon nem hitte el, hogy az iszonyat tőle származik.

Szakadó hús. Fémen sikoltó fém.

El...vették!!!
Emlékezett rá. A bőre érintésére. Az illatára. A szemei zöldjére. A nevetésére. Emlékezett az ujjai formájára, a dereka ívére, a szavaira, a hangja dallamára.

Szapora lihegés. A falakon hosszú, vörös csíkok. Egy test a sarokban.

Érezte a csöndet. A csöndet az akarat helyén. És a fájdalmat, amit az égő bőr és az emlékek üvegszilánkjai téptek belé.

Emlékek.

Szélben ringó ágak, hullámzó fű, kék víz. Fehér szoknyaszegély a parton, esőcseppek a hosszú, barna fonatokon. Nedves pillák. Gyémántkövek.

A világ szétfolyt és görcsös, olvadt csomókba tekeredett össze, betört körmei között szivárgott a vér.
Csend volt.
Nem hasonlított a régi napok fél-boldogságba simuló, keserédes csöndjeihez.
Ez kegyetlen volt.
Mindennél kegyetlenebb.

Mindent elvettek. Mindent, de mindent.

Tizenharmadik Történet - Mese egy fiúról

A fiúnak zöld szemei voltak és barna haja. Szeretett a földön ülni és olvasni és szerette a zenét. Szeretett a levegőbe bámulni, felhőket vagy csillagokat keresve.
De legfőképpen egy lányt szeretett. 
A lány hasonlított hozzá. Neki is számtalan álarca volt egy titkos szobában és számtalan doboza, amikben csöppet sem szép dolgok rejtőztek. És az ál-arcok alatt ő is hasonlóképpen magányos és szeretetre éhes volt, mint a fiú. 
Halványszürke, esős délután volt akkor, amikor a Meséjük elkezdődött egy különös lény asztrálteste mélyén. A Mesélő egy furcsa lányban lakott, aki tündéreket nevelt a hátsó kertben és ibolyából fűzött nyakláncot viselt. Barátok voltak, a fiú, a lány és az asztrállény. 
Különös mese szövődött a két ember köré. Titkokkal és bánatokkal át-és átfont, félelemmel és szeretettel terhes, szövevényes történet. A fiúnak fájt a lány és a lánynak fájt a fiú, elszakadni mégsem tudtak egymástól. Szerették egymást, félig öntudatlanul, és éhesen és ártatlanul. És minél inkább egymásba kapaszkodtak, annál magányosabbak és szeretetre éhesebbek lettek. 
A Mesélő nagyon elszomorodott, amikor látta a barátai fájdalmát, ezért rávette a lányt, akinek a testében lakott, hogy tegyen valamit. Csillagporból és sűrű, fekete fölből, ibolyából és halvány illatú százszorszépekből szivárványszínű labdát bűbájoltak, majd kettéosztották, és egyet-egyet titokban a fiú és a lány bőre alá rejtettek. 
Már csak várniuk kellett egy keveset.

Tizenkettedik Történet - Fattyú-mese (Víz pályázatra?)

Sötét volt, mikor fölébredt. Az emlékek rögtön visszatértek, rávetették magukat a homályos sarkokból és támadtak, keserűn üvöltve, fájón.
...Az anyja arca, könnyek véste fehér csíkok a kormos bőrön, a barázdáktól ölelt sápadt-kék szemek kétségbeesetten tapadtak rá, mintha az asszony örökre az eszébe akarta volna vésni egyetlen megmaradt gyermeke vonásait. A kezek, meglepően erős kezek egy ekkorka nőhöz képest, kezek, amik belökték őt a pincébe és berántották utána a vasajtót, csöndbe és sötétségbe temetve.
...Emlékezett a szirénák hangjára, még korábbról. Kirohantak az utcára. Fejvesztve menekülő embertömeg sodrában vergődtek előre, nem tudta merre, más sem. A szirénák üvöltöttek, a nap szikrázott a sápadt-kék égen, tépett lombú fák ágai martak belé. Aztán meghallották a repülőgépek zúgását.
...A pincében foszladozó kartondobozokat talált, elbújt közéjük és reszketett, a moraj dübörgéssé, aztán üvöltéssé fokozódott, éles fény vágott a szemébe és elvakította, aztán csend lett.
Iszonyú csend.
Sokáig, órákig vagy napokig kuporgott a kartondobozok alatt, szemeit a sötétségbe meresztve. Aztán, kábultan a rémülettől elaludt, és aludt, álomtalanul, hosszú-hosszú időn keresztül.

A homály lassan foszladozni kezdett. A behorpadt fémajtón aprócska fénysugár kúszott be és ült meg a lépcsősor tetején, a feketeséget tompa szürkévé oldva fel. Akkor összeszedte a bátorságát és kimászott a fészkéből, bizonytalan mozdulatokkal, inkább négykézláb, mint két lábon elkúszott a lépcsőig, aztán megállt. Fülelt.
Semmi.
A pince hallgatott és hallgatott az ajtón túli világ is.
Lassan mászott föl, egyik lépés a másik után, szemét az ajtóra meresztve. Az utolsó lépcsőfokon megint megállt. Óvatosan fölemelte a karját és a meggyötört fémre simította a tenyerét. Langyos volt és érdes.
Valóságos.
A fém érintésébe kapaszkodott és az apró fénysugárba, ami most az orrára telepedett, porszemek táncoltak benne, mint apró bolygócskák. Csodálkozva bámulta őket, utánuk kapott a másik kezével, de azok szétszaladtak és mintha nevettek volna.
Szelíden megtaszította az ajtót. A zsanér megcsikordult, fény tört át a résen, keskeny rés volt, annyi csak, hogy egy vézna kislány átférhessen rajta. Átcsúszott. A megtekeredett ajtó egy kiálló darabja a hátába kapott, de föl sem figyelt rá.
A várost kereste, de nem találta. Csak romokat látott. Feketére égett falakat. Megolvadt üveget. Csomóba tekeredett fémoszlopokat. És hamukupacokat, kupacokat, csontokat és szenes bőrfoszlányokat, tűz, pokol-tűz nyomait mindenhol, és emberi maradványokat, maradványokat, itt is, ott is...
Egyedül volt.
A világ halott. Szörnyű, iszonyú halált halt. És ő mégis él.
Ki tudja, hogy maradhatott életben. Az anyja utolsó mozdulata volt, mikor berántotta mögötte az ajtót. Ő is halott. Mindenki halott. Mindenki.
Lassan lecsúszott a fekete betonra, ami még meleg volt csupasz lába alatt. Könnytelen, néma döbbenettel meredt a pokol után maradt romokra, az üvegcserepek élete széthullott szilánkjai voltak, a napfény mindezek megcsúfolása, a nevető démon a romváros fölött.
Felhők kúsztak elé keletről. Halványszürkék voltak a fehér ég előtt, árnyékot vetettek a csupasz falak közé és az ő arcára is.
Akkor kezdett el sírni, amikor az első cseppek lehullottak a meleg aszfaltra. Sós könnyei összemosódtak a záporral, nyüszítését elnyomta a betonra, fémre hulló esőcseppek dohogása.
Tisztára mosott mindent az az eső. Elmosta a kormot és a hamut, a csontokat és a füstöt. Mindent fehérre mosott, fehérre a megégetett falakat és a betont, az eget is és a kicsi lányt a halott város szívében, addig mosta, míg a szeme kifakult és nem látott többé. Forró és hűvös eső volt, nyári esték zápora. Mire elállt, eltűnt a földről a pokol lábnyoma, zöld füvet ringatott a szél és a mező közepén fehér szemű gyermek aludt, könnyáztatta arcán békés, boldog mosollyal.

Tizenegyedik Történet - ?

Zaj. Fény. Vörös és fekete. A mályvaszín ég alatt ibolya-tenger. Fodrok. Szőnyegek. Kacaj.
Merre...? A fátyolszövet meghasad. Az Átvilág sikoly fáj kell nincs nem érdekes csak te számít nem igaz nem igaz lehetetlen...!!!!!!!!!!
Messze, messze, messze mentél hol vagy nem látlak a szemed a kezed hideg hideg hideg!!!!!!!!!!! Hol? Hol?? Hol??? HOL????

- Lwin! Lwin! Ne csináld! Kérlek!
- Csend csend húz, fáj fáj fáj, segíts, kérlek, kérlek!!!!!!
A lány vadul tekergett a karjai közt, körmei hosszú, szaggatott sebeket téptek a fiú bőrébe. 
- Hol vagy? Hol hol hol hol?! Kell kell segíts, fáj úgy fáj! 
- Lwin! Nézz rám! Nézz rám!
- Ne lökj, ne leökj el, nem, nem, nem, nem nem akarom!
Sötét ruhás Őrök törték be az ajtót, acélkarok tépték ki karjai közül a lányt, Ige kavargott a szobában bele- belekapva az emberi végtagok összegabalyodott csomójába.

A kiáltások halkulni kezdtek.
Aztán a zokogás is elcsöndesült.
A mályvaszín ég alatt egy szőnyeg repült a láthatár felé. 

Tizedik Történet - Édesek

- Szen?
- Itt vagyok - a lány megfordult, fehér ruhája lassan hullámzott utána. Megsimogatta az arcát.
- Mennyi idő még?
- Kevés - mondta a fiú rekedten. Kinézett a mocsokfoltos ablakon a Városra, az üres utcák szürke pókhálója széttárt ujjú tenyérként hevert alattuk, harmatcseppek szikráztak a hajnali fényben.
Az utolsó hajnalén. 
A nap sosem látott ragyogással kelt föl, izzó golyóbis a keleti szemhatáron, fénybe fojtotta a várost és a szemükbe tűzött. Szen belékapaszkodott, ujjai görcsösen összefonódtak a hátán, arcát a fiú mellkasába rejtette.
- Szeretlek - monda halkan. Laz a hajába túrt, hagyta szétlibegni a sötét szálakat, aranyfény villant rajtuk, ígéret, az utolsó. 
Az utcák megteltek. Férfiak és nők léptek ki a huzatos kapualjakból az aszfaltra, üres arcok, homályos szemek. Néhányan sírtak, valaki felkacagott, rekedtes hangja bántón visszhangzott a házak között.
Szen felnézett és mosolygott, szemei ragyogtak a sötét pillák mögött. A keze reszketett.
- Megígéred...? - kérdezte csöndesen. A fiú megszorította, tenyerét végigfuttatta a hátán, érezte a ruha vékony anyaga alatt a kiálló csigolyákat. 
- Odaát - súgta a lány hajába. Lent az emberek megfogták egymás kezét, mind egy irányba néztek, keletnek.
A nap izzott. Égetett.
Csak egy perc volt.
Por és hamu.
Semmi kín, semmi fájdalom. 
Még érezte forró kezeit a hátán, aztán semmi se volt.


Szivárványos ragyogás borította lángba az eget.

- Egy kis kitérő -

Az éjszaka lágy, az éjszaka illatos, meg balzsamos, meg sötét, feketeszerűbe hajló éjfélszagú tintakék. 
A táj egy merő vadregény. Ezüstfák, aranyfák, levelek pergő tánca a sárga földre, a neonzöld crossmotor némileg bezavar a képbe, de a hangulat abszolút Középfölde, igen, minden kétséget kizáróan az. 
A fű lágy, a virágillat émelyítő, a...

Veszett csörömpölés, húrtépés, rikoltozás. Kékes képernyőfény vág a retinámba, a homlokomra csúszott telefon kilométeres betűkkel ordít: ÉBREDJ FEL TE LUSTAMARHAÁLLATTETEANYUCIDSZÉGYENETE!!!!!!!
A Mesélő kínnal szétfeszegeti összeragadt szempilláit, eldobja a pajszert, majd falhoz suhintja a készüléket, heveny. Lemászik a létrán, egy fokot elnéz, puffanás. A Mesélő Édibédi Kistesója haszonállat-röffentést hallat, egy párna repül az álmos arcba, hősünk sikoltozásba fogna, ha merne. "Don't wake me" üvölt a mobil, nesze neked szundi üzemmód, technika, szonierikkszon, anyámtyúkja. 
A rongyok érdekes pozícióba tekeredve landolnak a célszemély testfelületén, fogkefe-szőrök meredeznek a szájból, nyele valahol a mandula körül fickándozik. 
Harisnya. Pulóver. Pulóver #2. Pulóver #3. Pulóver #4. Sapka. Sál. Bundabugyi. Kabát. Mindjárt kettő. Odakint a zimankó fergeteges, a hőmérő 3 fok alá csökkent. Jégvirágok nyílnak a Mesélő pirospozsgás pofázmányán. Apró sikkantások szöknek ajaki közül, a hidegtől, az elejtett kulcstól, netán az idő előrehaladott voltától, hunóz? A vonat közel jár. Túl közel.
Mesébe illő nap kezdődik. Éljen a hatefő!

Kilencedik Történet - Vadak

- Az anyád ringyó volt! Egy ringyó, ringyó, ringyó! - üvöltött Skraz, a szájából nyál fröcsögött, arca vörös volt az erőfeszítéstől. Vézna felvisított és rávetette magát, de a nála kétszer nagyobb fiú lefogta a kezeit és az arcába vágott.
- Rohadt kis fattyú vagy, Vézna! Te meg az a ribanc anyád!
- Ne merd bántani az anyámat! - sikított a kislány, de hiába kapálózott, Skraz hatalmas markaiból nem tudott szabadulni. 
- Ribanc, ribanc, ribanc!
- Neked nincs is anyád, Skraz! Kidobott, mikor meglátta a randa képedet! - feleselt Vézna, mire kapott még egyet az arcába.
- Kussolj, fattyú!
Érezte, ahogy dagad, hiába próbálta lenyelni. A kislány elcsendesedett, a szemeit összeszorította. Küzdött.
- Eressz! - nyöszörgött, a fiú kinevette.
- Megdöglesz, mocsok!
A düh nőtt, egyre nőtt, nem tudta visszagyűrni. Egy lobbanás. A sikátor fénybe borult.
Skraz a földön hevert, kapkodva lélegezve, orrából vércsík tekergőzött a sárba. Vézna kezeit a szája elé kapta, már hallotta a futó lépteket a sarkon túl, hogy az utca népe vagy az Őrök, mindegy volt.
Futásnak eredt.
Az egyik kapualjból egy asszony lépett ki, elgondolkozva nézte a földön heverő, kábult kölyköt aztán a kislány után bámult. Kosarát magához szorítva lassan a sovány alak nyomába szegődött.


Vézna majdnem a negyed túlsó határáig rohant, csak a szélső viskók között állt meg lihegve. A városfal és a negyed közt tátongó üres sávra bámult, egy katona lépkedett arra, páncélján a gyűlölt fehér-vörös címerrel, kezében rövid gyalogsági lándzsa, övében kard. 
Léptek kopogtak a köveken, valaki sóhajtott. A kislány rémülten fordult hátra.
Alacsony asszony volt, zöld szemű, kék kendője alól kibuktak göndör, barna fürtjei. 
- Mit akarsz? - kérdezte Vézna, hiába próbálva elfojtani hangjában a remegést. A nő elmosolyodott. 
- Szép mutatvány volt az az előbb.
A levegő bennszorult a kislány torkában, szíve vadul zakatolt. 
Francba!
- Érdekelsz. A nevem Nadnaan. Gyerekekkel foglalkozom. 
- Ha nem akar feldobni, mit áll még itt?- sziszegte a kislány. Az asszony elmosolyodott.
- Van egy házam, messze mindentől Északon. Sok veled egykorú gyerek van ott. Szeretném, ha velem jönnél.
- Aha! Mint Nar Hawok a múlt héten. Meghalt! Láttuk a hulláját a csatornában! 
- Vagy velem jössz, vagy az Őrök visznek el. Hallom őket. Követtek idáig. Az Ige különleges csemege a Kormányzó zárkáiban. 
Nézték egymást, az utcagyerek és az asszony. Vasalt csizmasarkak kopogása dobbant két utcával beljebb. 
Csapda.
- Oké. Benne vagyok. Elmegyek magával. Csak siessen!
- Mi a neved?
Zöld szemek. Szivárvány.
- Vézna.
- Az igazi neved. 
A kislány nyelt egyet.
- Eyola. Eyola Vani.
Szivárványos villanás, cseresznyeillat, égett folt a földön.
Az Őrök befordultak a sarkon.
Üresség. Csend.
Az Ige illata körbelibegte a környéket.