Első Történet - Lai

A szélzúgás, a napfény, a bőrén pergő vízcseppek hűvöse.
A fiú a hasadék szájánál állt, a vízesés szivárvány-íveket festett az arcára, szeme ragyogott hosszú, sötét pillái mögött.
A lány kitárt karral egyensúlyozott a meredély szélén. Színes fények kavarogtak vékony gyerekteste körül, hosszú, aranyszínű haján páracseppek sziporkáztak.
Nevetett. 
A kisfiú kilépett az árnyékból, az Ige különös szikrákat csiholt a bőrén. Puha fű csiklandozta a talpát.
- Lai! - mondta halkan.
A lány megfordult, manóarcán széles mosoly ömlött szét, ezerszínű szemei örömöt ragyogtak a fiú felé. Lágyan, kecsesen kitáncolt a mélybe.
Fehér ruhaszegély libbent a könnyű szélben, a lány lebegett a mélység fölött, az Ige körülfonta őt, átsuhant rajta, égő fénnyel világította meg a bőrét. Szerteszét kígyózó, sokszínű szalagok tekergőztek a levegőben és simogatták a fiú arcát. 
Egy madár halkan énekelni kezdett.




Gari, az erdőkerülő lassan kapaszkodott fel a széles hegyháton. A száraz, sárga fűben gyíkok cikkantak szét, fakó, szürkésbarna lepke libegett arra, csámpásan táncolva a gerinc mentén.
A szikláról vékony erecske csordogált a mélybe, majd sáros tócsává ömlött szét és eltűnt. Fonnyadó virágok hintáztak a szélén.
Az erdőkerülő a sziklának támaszkodott. Valami fényes, illatos megcirógatta az arcát, távoli nevetést sodort a könnyű szél.
Sírva fakadt. Valami felrikoltott a fák között, ezüst-kék holdfény öntötte el a tájat.
Az árnyékos sarkokban édes-színes emlékek lapultak, ezeresztendős csöndbe burkolózva.