A világ olyan gyönyörű...
Meztelenül feküdt a fűben, zöld szálak csiklandozták a bőrét, édes-balzsamos illatot érzett, almafák és virágok illatát. A szél halkan suttogott a fülébe.
Már nem tart sokáig.
Felemelte a karját, ujjai között átcsillant a fény. Halványan látta az Ige szivárványos villódzását a bőrén, könnyű pára volt csak, emlék.
Lassan elhagyja őt és felszáll, fel, a csillagokig.
Nei elmosolyodott a gondolatra. Nézte sápadt-fehér bőrét, a könyöke ívét, a rózsaszín körmöket. A fák zöldje megvillant a szeme sarkában, a zsenge fű csiklandozta a hátát, egy hajfürt a szemébe hullott.
Félresöpörte.
Csak lassan.
A szél suttogása sürgetővé vált. Nei felnevetett, halkan, boldogan. Az Ige színei élesebbé, ragyogóbbá váltak, szalagokként tekergőztek szerteszét, lassan és gyönyörűen. A szíve dübörgött a mellkasában.
Egy kicsit azért félek - suttogta, de a szél csak nevetett és végigsimított a homlokán.
Nincs mitől tartanod.
Felsóhajtott. A bőre lassan halványulni kezdett, ujjai ragyogó, színes fénypontokba vesztek, lassan hömpölygő, ezerszínű áradattá bomlottak szét.
Becsukta a szemét.
Olyan szép ez a világ...
Langyos szél borzolta fel a füvet, a patak partján legelésző szarvasok felkapták agancsos fejüket.
Valami megült a levegőben, aztán szertefoszlott, helyette csend maradt és béke.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése