Az idő megcsorbult, a tér szertehasadozott a házfalakon, a szél megperdült és vizes latyakot vágott az arcába. A kapu szélei ezer szivárvány fényével izzottak, a túloldal kékes ködbe borult.
Látta a lányt az árkádok alatt, látta az ezüst villanást a kezében s az emberi szemnek láthatatlan fénykígyókat, amik körülfonták a testét és belekavartak sötét hajába. Futni kezdett felé.
A tér szövete helyrerándult, egy levél hullott elé a sárba, a szikrázó fénypászmák szürke párává robbantak szét, s csak egy térdelő, remegő alak maradt hosszú, fekete kabátban egy oszlopnak dőlve.
Laio lehunyta a szemét.
A Világok egy percre egymásba fordultak, izzó körvonalakat látott, színeseket és egy feketét.
- Segíts...
A jelenés felőle jött. Fehér arcában rettegő aranyszemek, a könnyek kristályok voltak az arcán. Az Ige bizonytalan, rémítő vibrálásként itatta át egész lényét.
- Haza akarok menni...
Majdnem elcsúszott egy síkos kövön, a lány felpillantott rá, arcán esőcseppek folytak a nyakára.
- Te hazaviszel, ugye? - kérdezte halkan.
A fiú kézen fogta őt és felhúzta a földről.
- Laio vagyok.
- Ryze. Te érted... tudom, hogy érted.
- Gyere.
A szürke kőfalon élénken vibrált a Kapu, a lány megérintette a szélét és visszanézett rá.
- Emlékezni fogok rád.
A Másik Világ fénye az arcára vetült, aranyszeme hálásan felvillant.
Laio a csupasz kövekre meredt, egy autó elhúzott mögötte és lefröcskölte sárral.
Valahol a felhők mögött felkelt a Nap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése