A világ egyetlen apró pontba zsugorodott össze, semmi sem maradt, csak az a szoba, a nedves padló és az ezüstláncok, a szemek, a test, a félelem.
Gil megkövülten állt a küszöbön, keze reszketett még, az Ige lassan hullámzott körülötte.
A lány a sarokban kuporgott, láncai csillogtak a fáklyafényben. Óriásira tágult, rémült szemekkel bámulta őt.
- Te... - nyögte rekedten Gil és beljebb lépett.
Izzás. Félelem. Kín.
A hirtelen, éles benyomásoktól megszédült egy pillanatra. A lány tudata visszahúzódott.
Látta benne az Igét. Ijesztő volt. Fényes. És őrjöngött a láncok szorításában.
Hallotta, ahogy Howl mögélép, azt is, mikor elakadt a lélegzete, forró keze megtámasztotta a vállát.
- Ez micsoda...? - kérdezte rekedten, Gil megvonta a vállát és letérdelt a lányhoz.
Két mozdulat, egy reccsenés. Ezüst láncszemek peregtek a földre, valami felragyogott, élesen, gyönyörűn. A lány Igéje kiszabadult és elárasztotta az apró helyiséget.
- Velem jössz?
Bólintás, hűvös érintés a kezén. Karcsú ujjak fonódtak a csuklójára, a különös fény-ezüst-sírás tudat megint megérintette őt.
Hála. Fájdalom. Veszteség.
Gil megsimogatta a fejét és felsegítette őt. Aprócska volt, alig ért a mellkasáig, fehér-ezüst haja majdnem a sarkáig ért.
Szemében ezer színben fénylett az Ige.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése