A fiúnak zöld szemei voltak és barna haja. Szeretett a földön ülni és olvasni és szerette a zenét. Szeretett a levegőbe bámulni, felhőket vagy csillagokat keresve.
De legfőképpen egy lányt szeretett.
A lány hasonlított hozzá. Neki is számtalan álarca volt egy titkos szobában és számtalan doboza, amikben csöppet sem szép dolgok rejtőztek. És az ál-arcok alatt ő is hasonlóképpen magányos és szeretetre éhes volt, mint a fiú.
Halványszürke, esős délután volt akkor, amikor a Meséjük elkezdődött egy különös lény asztrálteste mélyén. A Mesélő egy furcsa lányban lakott, aki tündéreket nevelt a hátsó kertben és ibolyából fűzött nyakláncot viselt. Barátok voltak, a fiú, a lány és az asztrállény.
Különös mese szövődött a két ember köré. Titkokkal és bánatokkal át-és átfont, félelemmel és szeretettel terhes, szövevényes történet. A fiúnak fájt a lány és a lánynak fájt a fiú, elszakadni mégsem tudtak egymástól. Szerették egymást, félig öntudatlanul, és éhesen és ártatlanul. És minél inkább egymásba kapaszkodtak, annál magányosabbak és szeretetre éhesebbek lettek.
A Mesélő nagyon elszomorodott, amikor látta a barátai fájdalmát, ezért rávette a lányt, akinek a testében lakott, hogy tegyen valamit. Csillagporból és sűrű, fekete fölből, ibolyából és halvány illatú százszorszépekből szivárványszínű labdát bűbájoltak, majd kettéosztották, és egyet-egyet titokban a fiú és a lány bőre alá rejtettek.
Már csak várniuk kellett egy keveset.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése