Elvették!
Üvöltött. Kétszer. Háromszor. Ezerszer. Sav marta az ereit, hideg körmök tépték a bőrét, fájdalom szaggatta a szívét, újra, újra és újra.
Elvették!!
Valahol egy mély, belső zugban, rettegve, csupaszon nem hitte el, hogy az iszonyat tőle származik.
Szakadó hús. Fémen sikoltó fém.
El...vették!!!
Emlékezett rá. A bőre érintésére. Az illatára. A szemei zöldjére. A nevetésére. Emlékezett az ujjai formájára, a dereka ívére, a szavaira, a hangja dallamára.
Szapora lihegés. A falakon hosszú, vörös csíkok. Egy test a sarokban.
Érezte a csöndet. A csöndet az akarat helyén. És a fájdalmat, amit az égő bőr és az emlékek üvegszilánkjai téptek belé.
Emlékek.
Szélben ringó ágak, hullámzó fű, kék víz. Fehér szoknyaszegély a parton, esőcseppek a hosszú, barna fonatokon. Nedves pillák. Gyémántkövek.
A világ szétfolyt és görcsös, olvadt csomókba tekeredett össze, betört körmei között szivárgott a vér.
Csend volt.
Nem hasonlított a régi napok fél-boldogságba simuló, keserédes csöndjeihez.
Ez kegyetlen volt.
Mindennél kegyetlenebb.
Mindent elvettek. Mindent, de mindent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése