2012. április 29., vasárnap

Tizenhatodik Történet - A Mesélő csak csöndesen sikít

Nagy a csönd.
Furcsán kóvályog a fejem és zavarosakat álmodok. Lázálmok, látszik a szélükön fodrozódó szürkeségen, de különben élesek és fájdalmasak, mint a késszúrás, a színek homlokon döfnek, kérlelhetetlenül. 
A Mesélő csak csöndesen sikít. Gyenge vagyok és néha egészen közelről érzem, átfurakszik a csontjaimon, ezerszínű szemei kegyetlenek, ahogy a szemöldökömre huppan és csapzott hajammal babrál. És kacag. Azt is halkan. Arca egy ártatlan gyermeké, sápadt, áttetsző, megpillantom a szemem sarkából, de elsuhan, kóválygó fejem nem tudja követni fürgeségét.
Csak fekszem, nem csinálok semmi mást. Olvasok. Könyvlapok surrognak, elfáradok, alszom egy keveset, újra és újra ellenőrzöm, nem üzent-e, nem keresett-e senki, majd visszadőlök és a zöld szegélyű mennyezetet bámulom órákon át.
Ő ilyenkor a legelevenebb. Szinte látható. Átfúrja a valóság pókhálóit és táncol a porszemekkel, bágyadt mosolyra húzza a szám sarkait és az orromra ül.
Fantáziálok megint. Talán a láz. A csönd. A konyhából jövő illatok. A kert szaga, ami hol meleg, hol hideg, föld- és fűszagú, menta- és kutyaszőrszagú meg orgonaszagú és füstszagú, ami a hajamba issza magát, és nyüzsgésszagú, ami furcsa, hiszen nagy a csönd.
A Mesélő kinevet. Látom a sápadtkék ajkain ingó mosolyt, s apró gyöngyfogait, aztán elkopik és visszasurran, valahova mélyre, egy pókhálókkal és poros, rég elfeledett emlékekkel teli dobozokkal telezsúfolt zugba, ahol várja egy ágy és egy égő gyertya. Álmos. A bőröm forró, kinyújtom a kezem és mellényúlok a pohárnak, tapogatózom. Hűvös az üveg, olyan jó...
Én is álmos vagyok. Szavakkal kergetőzöm, míg elszunnyadok, minden szó más és más színű, mint a Mesélő szemének szálkái, elzsongítanak lassan, egy régi pokróc köré csavarodom, és.................

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése