Sötétedik.
Felkapcsolom az asztali lámpát, összegyűrt papírokra esik a fénye, legutóbbi próbálkozásaim halál-szaga, tintafoltok csillognak gúnyosan.
Esőcseppek kopognak a borostyán levelein. Zöld levelek, sárga szegélyű virágok, az ég fodros, szürke szoknyát öltött, mögé rejtve a napot. Kéken csillog a szeme a molyrágta réseken.
Különös napok, különös idők. A csönd halkan pendülő, fényes csillanásokat köpköd, léptek koppannak a padlón, senki-léptek, békések, otthonosak, mégis rémisztők.
Bekapcsolom a rádiót.
Nevetés. Édességtől csöpögő reklámok. Zene, vagy legalábbis hasonló. Kitépem a dugót a falból. Reszket a kezem.
A Mesélő aggódva tekergőzik elő csont-hús testem mélyéről és a szemem peremére ül.
"Jól vagy?" - kérdi halkan, mire nevetek. Az ablakban megpillantom a tükörképem, sápadt arcomon furcsa grimaszba torzult vonások kuszasága, hajtincsek tapadnak közéjük. A levegő széttöredezik és önmaga köré fordul, összezuhannak a szilánkok. Átcsúszom. Érzem, ahogy a Mesélő felsóhajt, és a végtagjaimba simul, ujjaimmal a hajamba túr és felnevet, idegenül. Létezésem furcsa árnyalata. Mélységemből kiszakadt emlék.
Szinte öntudatlanul lépek ki az ajtón. Félhomály ömlik át rajtam. Élesen vibráló kontúrok. Tompa színek.
Most van időm gondolkodni. A fű nedves meztelen talpam alatt, vállaimon hideg víz csurog, arcomat megsimogatja a szél. Esőszag van, föld, zsenge fű és ázott virágok nehéz illata. Megkapaszkodom egy ágban, tenyerem alatt érzem az erek lassú lüktetését, a sokszínű nedvek áramlása visszhangot ver a testemen. Fölfelé zuhanok és háttal esem az égre, szilánkokra törik a kék bura, mögötte megpillantom az arcomat, torz mosoly, szivárványló pára a bőrömön.
A Mesélő visszahúzódik.
Elmúlt. Felnézek a szürke égre és összerázkódom. Az Öregtemető jut eszembe. Alig emlékszem a kifelé vezető útra. Ketten fogtak karon, és rángattak vissza, erőnek erejével
Kettős látás. Görbe tükör. A csillagok visszhangja egy üveggolyóban. Az Ige, csomóba gyűrve. Megszaggatott könyvlapok.
Ő a Mesélő.
Ki tudja, honnan jött, és meddig marad? Meddig vezeti ujjaimat a papíron és meddig suttog idegen titkokat a fülembe, húsom és izmaim mélyéről előkígyózva, lassan, mint egy árnyék?
Pókhálókat sző a csontjaimra és néha nevet, édesen, mint egy kisgyerek. Néha sír, olyan könnyeket, amiket nem értek, testek pusztulását és égő porhalmokat.
A szívemre szorítom a kezem és hallgatom egyenletes szuszogását. A ruhám teljesen átázott, nedves tincsek tapadnak az arcomra.
Hidegek.
Valóságosak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése