Futott. Csak arra emlékezett. A kövekre a talpa alatt és a szagra, a Város csatornabűzére, a mosdatlan testek és a szurokfáklyák vaskos szagára.
Sötét volt.
Fuss, fuss, Gil, fuss!
Az anyját az ajtóban kapták el, mikor kilökte őt az utcára, hallotta az Őrök hangját, a kardcsörgést és a csizmák nyikorgását, az ordítozást és a szívébe belemarkolt a félelem.
Az egyik sikátor kiálló köve okozta a vesztét.
Csak egy pillanat volt, egy balszerencsés villanás. Elterült a földön, a csizmák szapora dobogása közel ért, közel, túl közel...
Acél-erős karok kapták el, köréfonódtak és erőszakkal a fény felé fordították az arcát. Az Őr vértől iszamós kezét látta, egy aranyszínű hajszálat a bőrére tapadva, eszébe jutott az anyja, a szeme, félelemtől sápadt arca.
- Ő is olyan! Nézd!
A félelem. Fájdalom a karján, sajgás a szívén, sötétség, pokol-kín, késő, késő, késő...
Üvöltött, vékony testét rázta a kín, ahogy az Ige vadul kiszakadt belőle, pusztító kavargásba fojtva a világot. Az Őrök eltűntek.
Csönd támadt. Félelmetes, fájdalomtól iszamós, csüggedt csönd.
Az utca közepén egy vézna kisfiú hevert mozdulatlanul, a szél felkavarta a kőre rakódott hamukupacokat.
Az egyik kapualj árnyékából fekete alak vált el lassan és a fiúhoz lépkedett. Parázs villant a sötétségben, a fény megvilágította a nő csontos arcát, sötét szemeit, homlokába göndörödő fekete haját.
Jiza, az Igéző lehajolt és megérintette a fiú homlokát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése